 |
Tömörkény István: A kabát
Az ablakom előtt nemcsak keresztben, de hosszában is utca van. Nem nagyon járt hely, mint sok más olyan utca, amit az árvíz után nyitottak ki. Az emberek konzervatívek és járáskelésüket szeretik a régi utakon végezni. Ennélfogva ez az utca meglehetősen elhagyatott. Érthető, hogy egy igön célszörű szögény embör, ócska kabátjától szabadulni akarván, ebbe az utcába óvakodott, ott szétnézett. azután a lányiskola piros fala mellett szép csendesen a földre eresztette a rongyokra szakadozott ócska kabátot. Odább ment, visszanézett a kabátra: lehet, hogy jobb napokat is tölthettek együtt, de azután végleg távozott s bizonyára örvendezett, hogy a szakadozott lim-lomtól ily könnyen szabadult. Mert hálátlanok is az emberek.
A kabát feküdt a piros iskola tövében némán és szótlanul. Igy telt el vagy egy félóra, amikor azután lassan bicegett az utcán keresztül egy kétgarabolyos öregasszony. Külvárosi nenők ezek a kétkosaras asszonyok, akik mást nem tehetvén, egész nap tipegnek a városban ide-oda s fölszedik az utcáról, ami fölszedhető. A tanyai kocsi alól a szalmát, az ácsforgácsot vivő kocsiról lehullott gerendahéjat, a széndarabot, amit a nagyfuvaros elhullajtott, a darab szatyingot, amivel a kofa a piacon a liba lábát kötötte össze, hogy legalább addig el ne szaladjon, amíg gazdája nem akad, a rossz patkót, eltörött makrapipáról a rézkupakot, meg miegymást. |
Az anyót jó sorsa a kabát felé vezette, előtte megállt és nézte. Egyik kosarát letette, fölemelte a kabátot, megint csak nézte. No, ez már ugyancsak piszkos cafat. Már-már letette, de megint csak fölemeli, nézi. Mint a mesében a jáger a bagollyal: lelüvi, fővöszi, nézi, letöszi... Csakugyan le is teszi a nenő, de tisztán csak azért, hogy a kosarából ollót kotorásszon elő. A nenő ugyanis, mint mondani szokás, éles megfigyelő, és megfigyelte ezen alapon, hogy a kimustrált kabáton még három használható gomb van. Ezeket sorra levágja, papírba takarja, a kosárban megfelelő gonddal elhelyezi, azután tipeg odébb, újabb zsákmány után. A volt kabát megint csak ott marad a földön és nem szól semmit.
Néhányan elhaladnak mellette, de ügyet se vetnek rá. Egy menyecske, frissen vasalt szoknyában, piros harisnyában, kattogó sarkas sárga papucsban meg el is kerüli, nehogy abból az ócskaságból az ő tiszta frissességére valami átragadjon.
A könyvben úgy volt megírva, hogy a kabát itt heverjen a közeli híd alatt pedig köves fekhelyén hevertéből fölébredjen a Csavargó és haladjon útjában egyenesen a kabát felé. A Csavargó egy ember, inkább siheder gyerkőc a sok közül, akik a vízparton kódorogva élnek az Isten tudja miből, rongyaikban mindig vidámak s csak akkor aggodalmasak, ha az idő hidegedni kezd, a vízre köd borul s még déltájban is fölötte tartózkodik. Pedig ép így áll a bál, a déli enyhe szelek elmaradtak s az északiak támadtak föl, amik ugyancsak szűrnek a csavargó szakadozott gúnyáján keresztül. Nem csoda, hogy a csavargó mikor odaér, örömmel bámul a kabátra, s a földről hirtelen magasra emelvén, nézi.
Ez valóban nem utolsó dolog, nem utolsó lelet. Kincs, így hideg tel előtt, a szertenyűtt, szakadozott posztódarab. A csavargó sokkal rongyosabb, semhogy ócska ruhát kodulni mehessen... oh, ahhoz, hogy valaki felöltőruhát kérhessen, jobban kell öltözve lennie, mint ahogy ő van. Tolvajnak néznék, vagy pedig azt vélnék felőle: úgyis elinná azonnal, adjuk majd másnak. Íme, ez a darab ruha itt hever a földön, senkinek érte könyörögni nem kell.
Azonnal hasit belőle egy darabot. A csavargó kabátja alatt kendő van keresztbe vetve a mellén, de a két vége a hátul nem ér össze, nem lehet megkötni. A kendővéget most megtoldja a kabátból szakított posztószéllel s a munka valóban eredményesnek bizonyul. Azután egy olyanforma darab posztót hasít a kabátból, mint amilyen a kravátlis nyakkendő szokott lenni. No ezzel ugyan mit csinál? Felgyűri a nadrágját térdig s odaköti a posztódarabot a lábszára élére. Mint látnivaló, a csavargó csúzos, minélfogva nem igaz abból egy szó sem, hogy ez tisztán csak a nagyurak betegsége volna.
Ezzel azután készen is van a teli fölruházkodás. Gondolkozik ugyan egy kicsit, hogy ugyan miben fordíthatná még hasznára a kabátot, de már többre abból nem telik. Leszakít róla még egy posztószeletet, azt zsebreteszi, gondolván szigorúbb időkre is, mikor esetleg az ő kabátjáról is lepattogzik a gomb s akkor nagyon jó lesz az meg derékkötőnek, a kabát többi maradványát pedig a földre dobja, a piros iskola fala mellé.
A ruházat dolgában ilykép fölgazdagodott ember távozik, hogy tovább szenderegjen a híd alatt, a romkabát pedig mélán pihen. Ezt már most ugyan nem viszi el senki, gondolni legalább ezt lehetne. Pedig nem úgy van. Mert idő múltával az utcasarkon feltűnik két rongyszedő. Beszélgetnek. A rongyszedők mindig a sarkon beszélgetnek, itt állapítják meg a haditerveiket, mint a generálisok a hegytetőn. A bányát, amit aknázni indulnak, a sarkon osztják kétfelé kellő egyetértésben. Egyik emezen utcákon végez rongyszedés tekintetében felderítő szolgálatot, a másik amazokon. Tehát határoznak és ketté válnak. Az egyik, akinek a sors ezúttal az innenső fertályt jelölte, búsan fog bele a vállalatba. Mert rossz világ jár kerekátaljában. A szabólegények emelték a munkabért, minélfogva a szabómesterek emelték a ruha árát, minélfogva az emberek háromszor is meggondolják a dolgot, mielőtt valamely ruhát ócskának tartanának. Ilyen minélfogvákból áll az élet s a rongyszedő hátán a zsák üresen marad, ha a járás-kelésben térdig kopik is a lába. Az öreg ilyenformán lassan és elgondolkozva halad, nézvén a földet. Jól tette, hogy a földet nézte, mert így meglátta a kabátot, amint csendesen kínáltatta magát.
A rongyszedő a kabátra mosolygott, szeretettel fölemelte, nézte, azután bedugta a zsákba.
Szerencse föl! – gondolta magában, nem törődvén vele, miszerint ez voltaképp elítélendő germanizmus. |
