1950. június 23-án éjjel az Államvédelmi Hatóság, a rendőrség és a helyi hatóságok bevonásával, családok százait deportálta a jugoszláv határsáv falvaiból az Alföldre. A tehervagon-szerelvények − hatósági iratokban „telepeseknek” nevezett − emberrakományait a hortobágyi és nagykunsági puszták állami gazdaságainak kiürített és rendőri őrizet alá vont majorjaiba, jobbára istállókba, juhhodályokba szállásolták be, és a gazdaságokban kényszermunkára fogták. Az akció a koreai háború kirobbanását megelőző napra esett. Hét kényszermunka-tábor alapozódott meg ezekben a napokban Hortobágy és Nagykunság állami gazdaságainak területén. A júniusi deportálást 1953 áprilisáig még 45 kisebb-nagyobb kitelepítési hullám követte; részint a déli és nyugati határ mellékéről, részint városokból: Miskolcról, Szegedről, Kunmadarasról, Nagykanizsáról, Hatvanból és a határsávon kívüli falvakból is. 1952 végére további öt táborral egészült ki a rabgazdaságok rendszere.

Barakkbelső, Borsós 2. sz. tábor, 1953.
Piroska János Csongrádi polgármester ceruzarajza.

A gyakran csak hortobágyi táboroknak nevezett tizenkét kényszermunkatábor a hagyományos értelemben vett Hortobágynál jóval nagyobb területen, a Nagykunság északi részeitől – Tiszabő, Karcag, Püspökladány vonalától – a Hajdúság észak-nyugati csücskéig – a Polgár, Hajdúnánás, Tiszavasvári háromszögig – terjedő síkon, Hajdú-Bihar megye nyugati és Szolnok megye észak-keleti részein helyezkedett el. Hajdú-Bihar megyében Árkus, Borsóstanya, Borzas-Mihályhalma, Ebes, Elep, Kónyatanya, Lenintanya és Tedej táborai a VIII. sz. Kerületi Főkapitánysághoz (Debrecen) tartozó különleges − un. K-őrsök − felügyelete alatt működtek. A Szolnok megyei táborok és K-őrseik: Tiszaszentimre − Kilences tanya majd Erzsébetmajor, Kócs, Lászlómajor és Kormópuszta a VII. sz. Kerületi Főkapitánysághoz (Szolnok) tartoztak.

A piros pontok a kényszermunkatáborokat,
szórt táborok esetén a tábor központját jelzik.
Térképvázlat: Landauer Attila, 2005

A hortobágyi deportálás a Gulág-rendszer Szovjetunióban kiérlelt mintáit követte. Az ötvenes évek elejének politikai kontextusába helyezve „Hortobágy” a társadalomkísérletek − XX. század folyamán sok változatot produkáló − hosszú sorának egyik eleme, a sztálinizmus hazai kiteljesedésének következménye.
A hatósági kimutatások szerint a 12 kényszermunkatáborból az 1953 júliusa és az október 31-i felszámolási határidő között 2524 család, 7281 fő szabadult. A táborokban ennél többen: 8300 fő körül lehettek. A név szerint azonosított táborlétszámok összeállítását alapítványunk kiemelten fontos feladatának tekinti, még akkor is, ha ez ma már száz százalékos pontossággal valószínűleg nem sikerülhet.
A megmaradt rendőrségi dokumentumok, az egykori rabok lopva készített névsorai, vagy a rendszerváltás után újraszerveződő meghurcoltak által összeállított listák részletezettsége, megbízhatósága eltérő mértékű. Ráadásul, az elhurcolás és a szabadulás közti időszakban sokféle életesemény is lezajlott a táborokban: a rabok kb. 3%-a (főként a legidősebbek) meghalt, születtek is gyermekek (becslések szerint a teljes létszám kb. 2-2,5%-os arányában), és sokan (egy korabeli rendeletnek megfelelően, főleg kisgyermekek), a táborok felszámolása előtt hazakerülhettek rokonaikhoz (a teljes létszám kb. 9%-a).  Nem volt ritka az sem, hogy a rabok egy részét más táborba szállították át, így itt is, ott is nyilvántartásba kerülhettek. Még nehezebb a listák alapján a valamikori családokat rekonstruálni, és számukat jól megbecsülni. Az ábra a 12 tábor ma ismert létszámát foglalja össze.

A táborok helyszínei az eltelt időközben teljesen megváltoztak. Néhány – többnyire átalakított – épület, épületmaradvány utal egykori létezésükre, egy-egy rozsdálló műtárgy jelzi, hogy a pusztákon valamikor természetátalakítási kísérletek folytak. Van olyan tábor is, amelynek nyoma sem maradt mára. A korabeli légi felvételek, térképek, helyszínrajzok segítségével az egykori táborvilág fizikai keretei azonosíthatók. Virtuális formában „visszahelyezhetők” a pusztai tájba. A táborokon belüli életvilágok rekonstruálása ennél nehezebb feladat, de ezt a munkát − alapítványunk fő törekvését − is források, dokumentumok, emlékezetek sokasága segíti.

Zsilipmaradvány a nagyiváni bekötő út mentén. Landauer Attila felvétele, 2006