Kormópuszta

A táborokat dr. Hajdu Lajos azonosította az L-34-18-C-c/1953 (1:25 000) térképszelvény részlete alapján.
HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti térképtár.
A képre kattintva nagyobb térkép nyílik.

Jó két évtizede már, hogy a nagykunsági puszták táborai közé tartozó Kormó maradványai nyomtalanul eltűntek a föld színéről. A környezetében folyt gazdálkodás is alig hagyott nyomot maga után. A hatóságok a Bánhalmi Állami Gazdaság garahalmi üzemegységének Nagykormó nevű majorját az 1950. június 23-i határsáv-kitelepítés idején jelölték ki kényszermunkatábornak. A major − Tiszagyenda határában − a második világháború előtt a kunhegyesi református gyülekezet tulajdona volt. Környékén a negyvenes évek végén, a Tisza és a Nagykunsági öntöző főcsatorna között, a tiszabői vízátemelő rendszerhez kapcsolódóan, kiterjedt parcellás rizstermelés indult be. Főként ehhez, és az öntözőművek tovább építéséhez kellett a rabmunkaerő.
Kormó a bácskai „telepesek” tábora: 81 bácskai családot szállásoltak be ide 1950. június 24-én, a Nagybaracska-Hercegszántó − Kisszállás-Kelebia közé eső határsáv-szakasz 19 községéből.

Térképvázlat: Landauer Attila, 2004.
A képre kattintva nagyobb térkép nyílik.

Fennállásának negyven hónapja alatt nem érkezett új rabszállítmány a táborba. A létszám − a hat éven aluli gyerekek 1952-től lehetővé tett haza bocsáthatósága  miatt − végig 261–273 fő között mozgott. Nagykunság és Hortobágy 12 tábora között a kormói a legkisebb. A deportáltakat Kunhegyesen vagonírozták ki. Innen gyalogmenetben és vontatókon érték el az állomástól nyolc kilométerre fekvő tábort. Az első napok a szabad ég alatt teltek, miközben berendezkedhettek a major épületeiben: az egykori nyári idénymunkások szállásán, a magtár két helyiségében, az istállóban és a juhhodályban. A rendőrőrs a tanyásgazda (intéző?) kis házába szállásolta be magát. Kormó − a táborok többségétől eltérően − nem mozgó tábor. A rabok végig helyben maradtak. A tábor az első év őszén a majoron belül bővült, két kis toldalék-helyiséggel, amelyet az első év őszén a rabok húztak fel maguknak.

Társadalmi összetételét tekintve Kormó homogén kuláktábor: családfők 70 százalékban gazdálkodó parasztok, 20 százalékban falusi kereskedők és kocsmárosok (föld- és kupec-kulákok) voltak. A táborlakók közösségét inkább a nemzetiségi jelleg, mint a társadalmi státus és foglakozások különbözősége tagolta: kb. 20–20 százalékra tehető azoknak az aránya, akik sváb és bunyevác eredetüket is számon tartották, egymás közt nemcsak magyarul beszéltek.   

·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·

A tábort csaknem körülvették a rizsföldek. A rabok főként itt és az állami gazdaság környező telepein, üzemegységeiben (Cebe-tanyán, Pénzes telepen, Garahalmán, Kiskormón) dolgoztak. Esetenként messzebbre: Tiszabőre, Kuncsorbára, Kunmadaras környékére, Kenderesre, a Tiszához is kivezényelték őket kubikolásra, kampánymunkákra. A távolabb foglalkoztatott alkalmi brigádok − továbbra is rendőri felügyelet mellett − napokra, esetleg hetekre távol kerültek a tábortól.

A kormópusztai táborélet az első hónapokban az elviselhetőbbek közé tartozott: a rabok tizenöt kilométeres körzetben eltávozást kérhettek, ellenőrzötten ugyan, de látogatót, csomagot, fogadhattak, levelezhettek. Körülbelül fél évig tartott ez az időszak. Az első őrsparancsnok fraternizálás miatti leváltása után a tábor folyamatosan brutalizálódott. Az utolsó két évben a kényszermunka elviselhetőségét a büntető táborokra jellemző tortúrák és visszaélések (verés, megalázás, sorakoztatás, zaklatás, éheztetés) nehezítették. Kormónak a hortobágyiakhoz képest szigorúbban felügyelt nagykunsági (Szolnok megyei) táborok között is rossz híre volt.

Tiszagyenda-Garahalom, 2006. Fotó: Bodó Veronika

A Tiszagyendához közeli Garahalom néhány épülete ma is áll. Innen − száraz időben − könnyen elérhető a Libasor nevű földút, amelynek mentén a tábor fennállása idején kis tanyák sorakoztak. Mára ezek is eltűntek. S az a kis bekötő út sincs már meg, amely a libasori útból a nagykormói majorba ágazott le. Útközben itt-ott gát- és zsilipmaradványok jelzik a rizstermelés nyomait. Régi térképekkel felszerelkezve az egykori táborhelyszín is azonosítható.

Libasor, a szabadulás után készült vízfestményen,1953

Libasor, zsilipmaradvány, 2006. Fotó: Bodó Veronika