Kónya

A tábort és környékét dr. Hajdu Lajos azonosította az L-34-19-A-b és L-34-19-A-d/1953 (1:25 000) térképszelvények részlete alapján. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti térképtár. A képre kattintva nagyobb térkép nyílik.

A tábort 1950 júniusában hozták létre Kónya pusztán, a január 1-én alapított Kónyai Állami Gazdaság juhászatának s egyben központjának területén. A gazdaság ugyanebben az évben, betagolódva a Borsósi Állami Gazdaságba (a hortobágyi központba), annak egyik üzemegységeként működött. A juhászat és környéke: Kónya tanya, kisajátítása előtt a Semsey család balmazújvárosi birtokainak részeként, jól kiépített és felszerelt juhászat volt, 200 méternyire a Hortobágy és Balmazújváros közé eső vasútvonal kónyai megállójához (bakterházához). A tábor helyszínéül kijelölt tanya légvonalban Hortobágytól és Balmazújvárostól egyaránt kb. hét kilométernyire, a pusztát átszelő 33-as úttól északra, légvonalban négy kilométernyire fekszik. Hat évtizeddel ezelőtt Kónyát a vasúti bakterház felől lehetett legkönnyebben megközelíteni.

Az első rabszállítmány: mintegy 350 személy, 80-100 család vasúton érkezett. A Jugoszlávia menti határövezet Vas és Zala megyei szakaszának községeiből deportálták őket, a déli határsávot sújtó, 1950. június 23-i kitelepítés keretében. Kivagonírozásuk a bakterház közelében történt, június 25-én. Onnan szekereken, illetve gyalogmenetben jutottak el a táborba. Két nap múltán új szállítmány érkezett ponyvás teherautókon: a hatvani vasutas-feleségek gyerekeikkel. Ők a hatvani ferences rendház melléki − klerikális gócnak minősített − vasutas-telep felszámolásának áldozatai voltak: 19 nő és 31, jobbára kiskorú gyerek. Az asszonyok férjeit Recskre internálták. (A Hortobágyra deportált 34 hatvani család másik felét az elosztó helyen: a kilenclyukú hídnál a borzasi táborba irányították.) Az év második felében nagyobb létszámú rabszállítmány nem érkezett Kónyára. 1951-ben kb. száz fővel gyarapodott a létszám: nagyobb csoportot − megközelítőleg 30-30 főt − Körmendről és Budapestről szállítottak. A feltöltődés 1952 folyamán lassuló ütemben a tábor felszámolásáig folytatódott: 1953 nyarára a táborlakók száma 550 fő körül alakult. A létszámot részint a többi táborból (esetenként büntetésből) átirányítottak, továbbá olyan börtönből, internálásból szabadult személyek bővítették, akiket a hatóság − szorosabb szemmel tartás végett − nem engedett vissza otthonukba, családjukhoz. Így került például 1951 telén − internálásukból szabadulván − négy záhonyi vasutas férfi Kónyára.

A kónyai táborba telepítettek lakóhelyei. Landauer Attila vázlatrajza. A képre kattintva nagyobb ábra nyílik.

Kónyát Hortobágy község keleti széle felől, a 33-as útból nyíló földúton is meg lehetett közelíteni. Az út − kétfelé osztva a tanyát − Ferenc majoron s azon túl Nagyhorton át a Balmazújvárost Tiszacsegével összekötő kövesút irányába vezetett, végig a Semsey-család balmazújvárosi birtokain. Az első deportált-szállítmány a tanyát átszelő út bal oldalán: Kónya messziről feltűnő, jellegadó épületében, a juhhodályban kapott helyet. Egyelőre ideiglenesen, az U-alakú épület egyik szárnyába összébb szorított juhok mellett. Akiknek nem jutott hely, vagy a bűzt nem bírták, a szabad ég alatt vagy a hodállyal szembeni, kocsiszínként is használt, lábas pajtában húzták meg magukat. A csomagokat is ide kellett behordaniuk, rendőrségi ellenőrzésre. A tanyának ehhez a részéhez még egy hosszanti fekvésű gazdasági épület és egy kis műhely tarozott.

A juhhodály Hortobágy felől, és...
(Landauer Attila fényképfelvétele, 2006)

...belül.
(Bodó Vera fényképfelvétele, 2006)

A Ferenc major felé tartó út hodállyal-pajtával szembeni oldalán volt a tanya többi építménye: két kisebb tégla- és egy nagyobb, hosszanti vályogépület a hozzájuk tartozó disznó-és tyúkólakkal. Ezekben rendezkedett be a gazdaság irányítása és a rendőrőrs. Ugyanitt lakott − pontosabban: maradhatott −  a juhászként alkalmazott Blága György és családja. Őket a kisajátítás után az állami gazdaság átvette gróf Semsey Andor menesztett bérlőjétől. A számadó juhászból államosított, majd rabgazdasági juhásszá degradálódott Blágáék táboron belüli státusa sajátosan alakult: nem sorolódtak a „telepes” rabok közé (elvileg érintkezni sem volt szabad velük). Ugyanakkor rendőri felügyelet alá helyeződvén − izolálva a deklasszáltaktól, de mégiscsak közöttük − valamiképpen ők is foglyai lettek a tanyának.

A tábor területe. a kútmaradvánnyal.
Landauer Attila fényképfelvétele, 2006.

·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·
·

Barakkbejárat, 1953.

A hodály udvarán álló gémeskút vize ihatatlan, a zsúfoltság kezdettől fogva tarthatatlan volt. (Az első hónapokban lajtos kocsin érkezett az ivóvíz, Ferenc major artézi kútjából, illetve a bakterház felől.) Az érkezés után azonnal megkezdődött a tábor kiépítése és működőképes állapotba hozása. A gazdasági épületek mögötti szabad, a vasút felől, kis erdővel lezárt területen két barakk és két hosszú vályogház, konyha és latrina épült, továbbá kutat is fúrtak. Ez lett a táborterület, amelyet Észak-Nyugat felől a vasúti bakterház felé tartó út határolt. A tábor időszakában még működőképes állapotban volt az út menti lóvasút. (A „lóré” − az uradalmi időkben szabályos menetrend szerint, a fővonalak menetrendjéhez igazodva − szállította a terményt és az embereket Ferenc major és a kónyai vasúti megállóhely között.)   
 
A kónyai táborlakók együttese kezdetben homogén közösség volt. Az első nagy szállítmánnyal érkezettek: a Rába-völgy, Felső Rába-vidék (Vend-vidék), Őrség, Göcsej, Mura-vidék aprófalvainak, többé-kevésbé elzártan élő, külön álló és csoportos szórványainak (szereinek) törekvő és tehetősebb kisegzisztenciáiból: parasztokból, kisiparosokból, fűszeresekből, kocsmárosokból, malmok és kis fűrésztelepek (gatterek) tulajdonosaiból kerültek ki. Az 1950-ig helyben maradt, addigra már a gazdálkodásba visszahúzódott, csendőröket, jegyzőket és egyéb köztisztviselőket erről a vidékről is maradéktalanul begyűjtötték. A földművelés mellett a víz és az erdő adta lehetőségek valamennyiük életviteléhez hozzá tartozott. Ebben a − modernizációtól alig érintett − erdőségekbe ékelődött falusi világban inkább a szocio-kulturális (felekezeti, nyelvi, etnikai) tagoltság, mint a társadalmi státus és a vagyoni-jövedelmi helyzet különbözőségei a szembetűnők. Az alaptábor közösségének egyöntetűségén a beszállásolás hetében érkezett hatvani csonka családok sem változtattak sokat. A táborlakók − felekezeti különbözőségeken túlmutató − vallásossága is fontos homogenizáló tényező volt.

A későbbiekben: a táborélet három éve alatt, sokat változott, s a végére a „hozott” társadalmi státusok tekintetében meglehetősen sokszínűvé vált a táborlakók összetétele. A létszámbővülés során a tábor az ország sokféle területéről sokféle száműzött gyűjtőhelyévé vált. Városi, fővárosi polgárok, értelmiségiek, volt vezérkari tiszt, deportált izraelita gyártulajdonos Budapestről, többnejűségben élő, muzulmán vándorkereskedő, Magyarországon rekedt görög kommunisták (Rákospalotáról), „fehér” (annak idején a Szovjetunióból emigrált) oroszok és börtönből, illetve a környező táborokból átirányított rabok érkeztek Kónyára. A folyamatosan mozgásban tartott, a vasútvonal közelsége miatt nyugtalanító, a „szabadok” világától elkülöníthetetlen rabgazdaság rendészeti felügyelete meghaladta az őrök kompetenciáit, és túlkapásokra hajló feszültségben tartotta a táborrend fenntartására kirendelt rendőri állományt. Voltak szökések, s a rabok és az őrök körében is előfordult öngyilkosság. Egy Budapestről deportált fiatalember vallatásai közben végzett magával. Három rendőrparancsnok váltotta egymást Kónyán. Közülük a második, akit Árkusról helyeztek át ottani visszaélései miatt, főbe lőtte magát a táborban.

A kónyai állami gazdaság, szakszerűen vezetett, modernizált és funkciókban gazdag birtokot örökölt. A Semsey grófok uradalmi földbérletei mintaszerűen kiteljesítették a pusztai gazdálkodás lehetőségeit. A halastó, a rizstelepek (Hort, Karinkó), az öntözőrendszerhez kapcsolt kertészet, a magtárak (a szomszédos Ferenc majorban és távolabb: Balmazújvároson), a főleg juhászatra összpontosult állattenyésztés, a tejfeldolgozás (sajtüzem), a ló- és tehénistálló, a baromfitelep biztosította a munkalehetőségeket. Nem annyira a „telepes” rabok és az itt rekedt „szabadok” munkakultúráján, inkább az állami gazdaság vezetőinek alkalmatlanságán múlott, hogy a gazdaság hanyatlásnak indult az  ötvenes évek elején. Helyzetét tovább súlyosbította az 1953-as amnesztiarendelet és következménye: a rabgazdaság felszámolása, a munkaerő javának szétszélesedése. Ekkoriban már Kónyán is épült a telepesfalu: a Ferenc majorra vezető út bal oldalának süppedékes talaján. Ez a telep pár év múlva nyomtalanul felszámolódott. Kissé távolabb az út jobb oldalán, a magtár környékén viszont 1954 folyamán, munkaszolgálatos katonákat új házsor építésére vezényeltek. Ez megmaradt, és az állami gazdaságok ötvenes évek végi felfuttatásának évében tovább bővült. Az új telep ma a − közigazgatásilag Hortobágyhoz kapcsolt − Kónya község.

Kónya, a Vadászút felől közelítve, 2006.

A juhhodály és az átalakított kocsiszín, 2005.
Landauer Attila fényképfelvételei.

Kónya ma a Balmazújváros felé tartó 33-as főút 74-es kilométerkövénél, még Hortobágy község területén belül, nem sokkal a településtábla előtt balra nyíló keskeny betonúton − az ún. "Vadászúton" − közelíthető meg. A Vadászút az 1980-as években épült ki betonúttá, részben Kónya község, Hort és a tiszacsegei út könnyebb elérhetősége, s nem utolsó sorban a környékbeli − ugyancsak a Semseyek idejéből örökölt − jó vadász üzemág kényelmesebb megközelíthetősége végett. Négy-öt kilométernyi autózás, gyaloglás vagy kerékpározás után jutunk ki a kónyai tanya juhászatához, amely ma Blága György fia: Mihály tulajdonát képezi. A tábor egykori helyszínén mindössze egy betemetődött kútmaradvány látható. A roggyant állapotba került U-alakú juhhodály, a tehénistállóvá átalakított egykori kocsiszín, az út menti gazdasági épület (kint tartózkodásakor a tanyás gazda szálláshelye) és a rendőrség kis téglaházai még megvannak. A puszta történeti emlékei iránti − Hortobágy szerte sajnálatosan hiányzó − érzékenység esetén a hatalmas hodály akár műemlékként, műemlék jellegű építményként is lajstromba vehető lenne.