Elep

Az elepi tábor területe a nádudvari út mentén, 1953. Dr. Hajdu Lajos rekonstrukciója az L-34-19-B-c/1953 (1:25 000) térképszelvény alapján. HM Hadtörténeti Múzeum, Hadtörténeti Térképtár.

Az elepi tanyavilágra épült állami gazdaság 1951 késő tavaszán létrehozott tábora, a Hortobágyról Debrecenbe tartó 33-as út nádudvari leágazásánál, másfél-két kilométerre a főúttól, Nagyhegyes közelében, az út két oldalán helyezkedett el. Természeti adottságait tekintve, Elep nem tartozik a Hortobágyhoz. Térsége földrajzi ütközőterület: a hajdúsági löszhát peremvidéke, közel a hortobágyi szikes puszták pereméhez. A nádudvari út jobb (Hortobágy felé eső) oldala: a Mike- és a Fertő-laposi tavak környéke mélyebb fekvésű, rétes-mocsaras vidék. Az út bal (Nagyhegyes felé eső) oldalának területei magasabb fekvésű löszhátak. Egészében véve, jó termőhelyi adottságokkal bíró, állattenyésztésre is kiválóan alkalmas, tanyás terület.

Az elepi ÁG 1950-ben jött létre a Rickl-család Pecze ér menti majorjában, és a birtokaikról elűzött balmazújvárosi, elepi és debreceni gazdák tanyáin. Az állami gazdaság 1951-ben előbb a Hortobágyi ÁG-Egyesülés, majd a decemberre a közel hatvan ezer holdas Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztjének egyik egysége lett. Az elepi tábort ebben a központosítási folyamatban, a hortobágyi rabgazdaság-rendszer részeként létesítették. 

Néhány családot − Somogyból és Baranyából − 1951 tavaszán hoztak a kiürített tanyákba. Az első nagyobb szállítmány: 347 fő, a nyugati határsávból érkezett Hortobágy állomásra. Őket július 21-én telepítették ki a Rábától északra eső területekről: Vas és Győr- Sopron megye határvidékéről: a szombathelyi, szentgotthárdi, kőszegi, mosonmagyaróvári, soproni járás falvaiból. A családokat a nádudvari úttól balra eső tanyákba zsúfolták be. Ugyanitt, a Vértesi tanyán szállásolta be magát a rendőrség, s ezzel július-augusztus fordulóján létrejött a tábor. A rendőrőrs innen nemsokára elköltözött: a Nagy-tanyán építettek számukra helyiségeket. Ősszel újabb csoportok érkeztek Somogy megye déli részéről, a legtöbben a nagyatádi járásból, november-december folyamán. Év végén a tábor létszáma megközelítette az 500 főt (498). A következő s egyben utolsó nagy szállítmány az 1952. május 28-án deportált somogyi és zalai családok 500 fő körüli csoportja. Ők az út jobb oldala felőli tanyákat foglalták el. Ugyanitt: az Elep magvát képező Tóth-tanyán volt az állami gazdaság központja a „telepeseket” is ellátó üzemi konyhával, és az iskolának használt helyiség, ahol a maguk közül választott tanítónő foglalkozott gyerekeikkel. A tábor 1952 júniusában volt a legnépesebb: a K-őrsök összesítése szerint létszáma ekkor 982 fő.

A „telepes” rabok a tábor egymással szemközt fekvő két súlypontja: a rendőrőrs és az elepi ÁG-központban, illetve a környező tanyákon éltek, két-három kilométeres körzetben, esetenként a súlypontoktól is meglehetős távolságban. Szálláskörülményeik alakulása, a szerencsén és ügyességen túl, az érkezési sorrenden is múlott. Akik előbb érkeztek, azoknak jobb hely jutott. Őrzőik biztonsági okokból azon voltak, hogy minél több családot egy helyre zsúfoljanak. Esetenként egy-egy tanya létszáma meghaladta a száz főt. A szállásra alkalmasabb istállókon, hodályokon túl, a fészerek, baromfi- és disznóólak is benépesültek. Hasonlóan a többi táborhoz, Elep is folyamatosan „épült”: a „telepesek” napi munkájuk után, beszállásolásuktól szabadulásukig próbálták elviselhetővé alakítani körülményeiket.

A morfológiai, gazdálkodási és települési adottságok alapvetően meghatározták a tábor jellegét és életvilágának mindennapjait. Elep, a szikes puszta „majoros” táboraival szembeállíthatóan, „tanyás” tábor. Határainak kijelölése és őrzése végig körülményes és nehezen megoldható volt. A „szabadoknak” tilos volt egy-egy tanya területének megközelítése, s munka után a „telepesek” sem hagyhatták el szálláskörletüket. Erre tábla figyelmeztetett. Mégis sokan jutottak tiltott területen túlra, Nádudvarra, Balmazújvárosba, még Debrecenbe is. Az őrsparancsnokság nem tudta egy pontból szemmel tartani tábor egészét, a táborlakók napi életét. S ami ugyanilyen fontos: saját beosztottjainak mozgását sem volt képes szoros kontroll alatt tartani. Az első évben egy őrsparancsnok és nyolc beosztott rendőr látta el a szolgálatot. Az 1952. májusi nagy kitelepítés alkalmával, amikor a táborlétszám több mint kétszeresére nőtt, a K-őrs létszámát 24 főre egészítették ki. A parancsnokság az egyes tanyákhoz kijelölt őrökkel próbálkozott. Hátrányai is lehettek ennek: a táboréletről szóló emlékezésekben rendre előjön a rendőrök fraternizálása. A tábori rendtartás-összerázás napi rituáléi: a felsorakoztatások létszámolvasással el-elmaradtak.

A csúcslétszáma idején közel ezer fős táboron belül sem követhetők az összetartás, jellegformálódás nyomai. A tábor nem rázódott össze közösséggé, jellegadó személyiségeit − ha úgy tetszik: hőseit− nem őrzi az emlékezet.Elep széttagolt tábor volt, a tábortársadalom szegmentált maradt, a táborélet mindennapjai nehezen rekonstruálhatók. Az együtt érkezettek együtt is maradtak, többé-kevésbé elszigetelődve a máskor-máshonnan érkezőktől. A fennmaradt emlékekben kölcsönös távolságtartásra utaló jelek is előfordulnak. Az előbb érkezett nyugat dunántúliak − munka- és sovány megélhetési lehetőségeiket féltve − rossz szemmel nézték a később jött népes somogyi és zalai szállítmányokat, akik viszont a nyugati határ „csempész” népségétől idegenkedtek. Az állami gazdaság alkalmazottai: a „szabadok” − agronómusok, brigádvezetők, gépkezelők, adminisztrátorok főleg − kezdettől fogva kisebbségben voltak. 1952-ben a „telepesek” − „szabadok” kettőség az ÁG területén végképp felszámolódóban volt. A „telepesek” lassan kiszorították a „szabadokat”, az állami gazdaság valójában rabgazdaságként működött. A népes rendőrőrs számára 1952-ben az állami gazdaság központjában új épületeket húztak fel, amelyek átalakítva, ma is állnak. Ezek és a telep időt állóbb épületei alapozták meg a későbbiekben létrehozott kis település, Elep magját. (Eleppel szemben, az út bal oldalán, a szerveződő termelőszövetkezethez kapcsolódva, Nagyhegyes is ekkoriban kezdett kiépülni.) A „telepesek”, viszonylag laza rendőri őrizet mellett, belenőttek a „szabad” világba.

Elep - Magtár, 2006

Elep - Magtár, 2012

Elepre Hortobágy felől, a Kadarcsi csárda (annak idején az ÁG gazdasági épülete volt, az is) mellett elhaladva, a Keleti Főcsatorna (1952-ben még kiépülőben volt) előtt jobbra, a nádudvari útra fordulva, másfél kilométer után magtár tűnik fel az út mentén. Ez a leginkább épen maradt épület az elepi tábor egykori központjában. Környékén néhány lepusztult gazdasági épület őrzi az egykori rabgazdaság nyomait, az állami gazdaságot felváltó (privatizált) gazdálkodás (tehenészet, halfeldolgozó üzem) mellett. 
Az Erdei, a Vértesi, a Kecskés, a Bácsi, a Blága, a Pásztor, a Béres, a Nagy Mihály, az Ecsedi, a Szarvas, a Dobó, a Dózsa, a Csige tanyát: az ÁG-nek teret, ”telepeseinek” helyet adó birtokok nyomait pedig régi térképen keresgélhetjük. Némelyiket azon is hiába.

Elep - ÁG-épületmaradvány, 2006

Elep - ÁG-épületmaradvány, 2012

Elep - a kitelepítettek emléktáblája

Elep - marhaistállók az átépülő magángazdaságban