A „velünk élő múlt” (hangzatosabban: a „velünk élő történelem”) szófordulat az emlékbeszédek gyakori toposza. Valóban: a múlt benne van jelenünkben. Jelenvalóságának tudatosulása ugyanakkor korántsem magától értetődő. Vannak feltételei: a múlt tárgyi maradványai, a tények, dokumentumok jelenléte, és az emlékezet, amely – Augustinus Aurelius-szal (Szent Ágostonnal) szólva – a múlt jelenének biztosítéka. Csupa törékeny feltétel és biztosíték: az emlékezet és a relikviák fennmaradása esetleges, jelentőségük a nemzedékváltások sorozatában halványul, és az emlékezetpolitikai elvárások mindenkori presszióitól sem független. Hajlamos bedarálódni a felejtésbe. No relics – no history, írja J. H. Goldthorpe, a szociológiai pozitivizmus talán túl szigorú követelményéhez kötve a történetben/történelemben maradás esélyét. Az emlékhely és emlékjel: relikvia-pótlék, a jelenben elbeszélhető múlt és az emlékező együttlét kultikus helyszíne. A közterületen közszemlére bocsátott nevek, dátumok, események mementó: voltunk és vagyunk, történetünk van, ami a történelem része. Nem akarunk kihullani az időből.
Terepkutatásaink során, a kitelepítések helyszínein, a pusztai tábormaradványok azonosításán dolgozva, egykori határsávközségek, vidéki városok utcáit, köztereit járva, sok helyen találkoztunk-találkozunk ezzel a kőbe, fába, oszlopra, táblára vésett akarattal. Kitelepítési emlékhelyekkel és -művekkel, amelyek környezetükbe integrálódva, a többi emlékjel együttesébe tagolódva, vagy azoktól elkülönülve, emlékezetközösségek kultivált találkozóhelyei. Létrehozásuk indító oka magánkezdeményezés és közösségi egymásra találás is lehet. Akad példa a többé-kevésbé elfeledett, elhanyagolt, a környezet közönyétől, méltatlankodó kérdéseitől övezett emlékhelyekre is. („Miért éppen ők, az ő történetük?”) Emlékhelyek és -jelek, amelyek nemcsak a kitelepítés-történet sokféle verzióját demonstrálják – saját történetük változataival is szembesítenek.