Emlékhelyek – emlékjelek

Hortobágy - „Jó Pásztor” ökomenikus templom

Hortobágyon pohárral harangoznak – tarja magát a szólás, jelezve, hogy a két hagyományos községképző intézmény: a templom és a kocsma párosából az előbbitől itt nyugodtan el lehet tekinteni. Ahogy ezt a nóta is szemléletesen tanúsítja: „Hortobágyi pusztán nincs templom/Mire való az imádság, nem tudom/Templom helyett ott a csárda/Odajárok estvéli imára.” Végül is a község állami gazdasághoz, a szocialista szektorhierarchia csúcsát képező, országos jelentőségű agrárüzemhez rendelt újfaluként jött létre. Szocialista újfaluként.  
Az igazság kedvéért ehhez mindjárt hozzá kell tennünk azt is, hogy a puszta templommal szembeni idegensége a kommunista időszak évtizedeinél jóval régebbi keletű. Több évszázados múltú, de nem kizárólagos. Hortobágy bizonytalan határvonalú pusztái: Zám, Máta, Ohat, Csécs Elep, Derzs, Papegyháza, Angyalháza nevükben máig megőrizték az elpusztult és -pusztított középkori falvak emlékét, középpontjukban egy-egy kolostorral, apátsággal. Zoltai Lajos 1911-ben közzé tett tanulmányában levéltári iratokra és korabeli régészeti feltárásokra hivatkozva, sorra vette Hortobágy lakott helyeit, amelyek azonosításához a puszta szakrális helyszínei: a zámi, csécsi és ohati apátsághoz tartozó templomok, csúcsíves kápolnák, Máta kicsiny templomának Bivaly-halmon előkerült románkori maradványai nyújtottak megbízható támpontokat. A XVI.-XVII. századra elnéptelenedett hortobágyi puszták község- és templomhiányos állapota aztán századokon át változatlan maradt. „Mindezen hajdan néptartó helyek – írja Zoltai – most, a XX. század elején sem tudtak új életre támadni. Az újra művelés alá fogott Ohattól eltekintve, száz főnyi pásztornép él csupán e roppant területen néhány közigazgatási és gazdasági hivatalnokkal együtt.”

A Közép-Tisza vidék és Hortobágy „üressége” és ősiségében konzerválódott visszamaradottsága a trianoni döntés következtében egyharmadára csonkított országban lett igazán szembetűnő. A két világháború között a főként koncepciókban megfogalmazott, helyenként valóságosan is beindított öntözéssel, fásítással, talajjavítással együtt a puszták falvasítása is felvetődött. Mindennek radikális keresztülvitele azonban a háború utáni háborús állapot évtizedeire tevődött át, a sztálini pusztamodernizáció forradalmi gyakorlatát követve: a táj átalakítására és a természeti adottságok átrendezésére vezényelt proletárokkal, hatósági felügyelet alá vont elűzöttekkel, „telepes” táborlakókkal. Sokfelől űzött-szállított jövevénnyel – többféle felekezethez tartozó idegenekkel a puszta félnomád tradíciókat fenntartó világában. A benépesítésnek ezzel az 1950-1953 közé eső hullámával a hitélet is teret nyert Hortobágyon. Nem úgy, ahogy a keresztény évszázadok korában: az erre szolgáló szakrális pontokon, hanem ott és úgy, ahol és ahogy lehetett. Ha tárgyi környezetét maga mögött hagyta is a jövevény, otthoni szokásait, az Isten jelenlétében élés beidegződöttségét, imáit, énekeit magával hozta. Esetenként a bevagonírozás előtti kapkodásban magához vett imakönyvét, énekeskönyvét, bibliáját is. A fennmaradt relikviák (feljegyzések, tárgyi emlékek, emlékezések és emlékiratok) tanúsága szerint a közösségi hitélet a modernizációs kísérleteknek alávetett Hortobágy un. „telepes” táborainak mindegyikében meghatározó jelentőségű volt. Tiltottan, rendőri szemhunyás kíséretében, olykor az ókeresztény katakombák világát idéző külsőségek között – végül is megakadályozhatatlanul.

Így volt ez a rabgazdaság-rendszer egyik legnépesebb elemét képező – közel ezer főt számláló – borsósi tábor részlegeiben is. (A későbbi Hortobágy község előd-telepeinek számító Borsós I. a csárdához és hídhoz közeli gépszínben és melléképületeiben, Borsós II. az állami gazdaság központja melletti juhhodályban és környékén volt.) A tábori lét mindennapjaiban itt is, mint másutt a nyomorúságos környezet napi valósága és a pusztába vetettség transzcendens létélménye együtt és egyszerre volt része a tábori élet mindennapjainak. Csillagfényes estéken, takarodó előtt vagy távolabb a tábortól, éjjeli kampányműszakok szüneteiben dalok, otthont idéző templomi énekek, fohászok törték meg a puszta csendjét. A máig fennmaradt „táborfolklór” gazdag dokumentációja tanúsítja, hogy akkoriban még a templomi és templomon kívüli közös éneklés és a magányos dalra fakadás az ember fiziológiai szükségleteihez tartozott.

Borsós „telepesei” körében három felekezet hivatásos képviselői kaptak helyet. Az izraelita hitközséget Berger László (47) hitoktató képviselte Auschwitzot megjárt feleségével, három kiskorú és egy táborban született gyermekével. Péntek esténként imáiktól volt hangos szálláshelyük: a másokkal megosztott, hodály melletti cselédház környéke. A rendőrség egy idő után meg sem kísérelte Berger urat szombaton munkára hajtani. A katolikusok hitéletét Merényi László (45) miskolci minorita szerzetes és Eperjessy Dénes (42) volt hangácsi plébános, a reformátusokét Kutassy Béla (37) lelkész szervezte. A lelki gondozásba a járásképtelen Deák János (61) Miskolcról deportált római katolikus tábori esperes is besegített. Kisebb csoportos együttlétekre is sor került, hol titokban, az alkalom adta lehetőségekkel élve, hol az őrök – többségükben otthonaiktól ugyancsak elszakadt „kisrendőrök” – hallgatólagos beleegyezésével. Kivételes alkalom is adódott, 1952 karácsonya, amikor a táborlakók arról értesülhettek, hogy az őrsparancsnok éjféli szentmisét engedélyezett a Nagyhodály középső, un. iskolatermében. Az eseményen a rögtönzött oltárképet az emlékezők körében később Hortobágyi Madonnaként emlegetett festmény-reprodukció szolgáltatta. A Raffaello stílusát utánzó képet, Balassa Zsuzsa tizennyolc éves miskolci diáklány akasztotta le a falról elhurcolásuk órájában, s hozta magával Borsósra, ahol aztán a Madonna vele és családjával együtt vándorolt a tábori szétrendeződés során adódott szálláshelyekre. „A kopott, szürke terem díszes római bazilikává változott számunkra – emlékezett később Balassa Zsuzsa a tábor közösségformáló eseményére. Két papunk misézett. A harmadik, a kedves öreg Deák páter, egykori tábori lelkész már nem tudott járni. A terem zsúfolásig megtelt, az ügyeletes rendőr csak nézte, hallgatta, majd csendben kifordult.”  

Hortobágyi Madonna

Nagyhodály, 1953. Dr. Piroska János, csongrádi polgármester, festőművész és borsósi rab ceruzarajza

Az 1953-as amnesztiarendelet után a táborfeloszlatással, tömeges elvándorlással, a gazdasági és társadalmi kísérletek látványos összeomlásával terhelt vergődés évei következtek, majd tetemes állami költségráfordítás árán újra indult a puszták benépesülése. A gazdasági szervezetek megerősítésével, a községesítési program is folytatódott. Borsóson, a tározó melletti süppedékes talajon a táborlakók letelepítésére kijelölt – „Bánatfalva” néven elhíresült – telep pár éven belül összeomlott, viszont a csárdától Máta, a vasútállomás és Balmazújváros felé vezető utak mentén időállóbb típusházak sora kezdett kiépülni. A házsorokhoz intézmények: iskola, kollégium, kultúrház, ÁG-székház is társult, így meglehetősen későn: 1966-ban a Nagycsárda közeli és a távolabbi – állami gazdasághoz tartozó – majorsági telepeket Hortobágy néven községgé nyilvánítva, közös igazgatás alá rendelték.

A községi-közösségi igények kielégítésére szolgáló intézmények kiépítésének folyamatában a templomépítés természetesen fel sem merült. Egy szocialista gazdasághoz rendelt községben a „klerikális reakció” intézménye természetszerűen mellőzhető, a pusztai életvitel több évszázados előzményei sem voltak ösztönzőek, továbbá a lelkész- és paphiány miatt a felekezetek sem forszírozták igazán térfoglalásukat. Némi kényelmetlenséget csupán az okozott, hogy azok, akik családi eseményeikhez: keresztelőhöz, esküvőhöz, temetéshez egyházi közreműködést (is) igényeltek, Debrecenben vagy valamelyik közeli városban (többnyire Balmazújvárosban) jutottak hozzá a szolgáltatáshoz. Mindemellett a községben itt-ott pislákoló hitélet gyakorlására is adódott lehetőség, magánkezdeményezésre, otthoni terekben. Ilyen önkiszolgálásra berendezkedett helyszín volt a nyolcvanas évek közepén a Hortobágyra költözött fiatal állatorvos, Déri János lakása, ahol vasárnap – a „pusztadoktor” emlékezete szerint az illetékes hatóság figyelmétől kísérve – Szenes József, hajdúböszörmény-balmazújvárosi plébános celebrált szentmisét a hívők néhány fős közösségében. Következmények nélkül persze, ahogy az omló-bomló Kádár-korszak végéveiben az sem bizonyult elegendő oknak az „operatív” beavatkozásra, hogy a plébános úr a balmazújvárosi templomban, híveit imára buzdítva, hétről-hétre arra kérte az Urat, hogy neki tetsző időben Hortobágy községet és a környező puszták népét templomhoz juttassa.

A templomépítés aktualitása az ezredforduló táján már a „levegőben lógott” a községben. A vezetést állítólag végül is egy kellemetlen incidens indította a templomhiány rendezését célzó elhatározásra. A kilencvenes évek végén dél-amerikai országok nagykövet-feleségei érkeztek hétvégi kirándulásra Hortobágyra. Az első nap végiglátogatott helyek és a szokásos attrakciók után, vasárnapra virradva, az egyik hölgy megkérdezte, hogy hol van a templom, hova mehetne istentiszteletre. Hát, bizony itt sehova – közölték vele a vendéglátók – ha csak őt külön át nem szállítják Balmazújvárosba. A templomlátogatás nincs benne a hortobágyi kínálatban. A fáma szerint a hölgy aznap ki sem jött a szobájából: egész nap azért imádkozott, hogy adjon az Isten templomépítésre szóló elhatározást az illetékeseknek.

Hortobágy. A Jó Pásztor templom, 2005.

Hortobágy. A Jó Pásztor templom, 2019.

Hogy pontosan így történt-e vagy sem, az ma már megállapíthatatlan, az azonban tény, hogy Cseri Géza polgármester ezek után ökumenikus templom építésére szerveződött alapítvány létrehozását kezdeményezte. 2000-ben Déri János kuratóriumi és a polgármester felügyelő bizottsági elnökségével létrejött a Hortobágy Templomáért Alapítvány. Ugyanebben az évben az alapkő elhelyezésére is sor került. A tervezésre Kerkai László építészmérnök kapott megbízást. Öt év múlva a Jézus, a jó pásztor titulust viselő templom szerkezetkész állapotba került. 2006. március 15-én megszólalt tornyában a Tiszakécskéhez tartozó sárhalmi iskola harangja, amelyet annak idején kimentettek a felszámolásra ítélt tanyai iskola kápolnájából. Az alapítói szándék és tervezői vízió községi templom és egyben pusztai emlékhely létrehozására irányult, mementóul egy századokkal korábban elsüllyedt világ monostoraira, templomaira, kápolnáira, szakrális vonzáspontjaira.

Kitelepítettek emlékfala, 2010.

A 12 tábort ábrázoló márványlap, 2010.

Közel másfél évtizedig tartó építése során a templom egy időben közelebbi – ha úgy tetszik: élőbb – emlékezetpont funkcióját is betöltötte és betölti. Idővel mindinkább a hortobágyi-nagykunsági kényszermunkatáborok „telepeseinek”, pontosabban: ma már egyre inkább az egykori táborlakók unokáinak, dédunokáinak emlékezeti helyévé vált. A falak még vakolatlanok voltak, amikor már a június 23-hoz – a deportálások emléknapjához – közeli hétvégén a katolikus és református liturgia szerinti istentiszteletre érkező csoportok, gyerekeiket, unokáikat magukkal hozó egykori tábori gyerekek zsúfolásig megtöltötték az akkor még üres templomhajót. Emlékeikkel együtt a tábort megjárt kisebb relikviák is előkerültek. Az emblematikus jelentőségű Hortobágyi Madonna, a táborokra egyenként emlékeztető Hortobágyi imádság a templom kis oldalkápolnájában kapott helyet. Építésének befejezéséhez közeledve, a templomarculat alakításában a táborvilág egyre meghatározóbb lett. A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete 2010-ben a kívül már bevakolt-festett templomban emléktáblát és a táborok névsorát feltűntető hatalmas márványfalat helyezett el. Ugyanekkor a külső homlokzatra márványlap került a 12 tábor földrajzi azonosíthatóságát segítő térkép-vésettel. Tapasztalataim szerint a helyi lakosok, ha a templom szóba kerül, azt, mint a kitelepítések emléktemplomát emlegetik. Hogy mennyire érzik a templomot sajátjuknak, arra vonatkozóan megoszlanak a vélemények. A templom turisztikai jentőségével és a községi szervezetek fogadókészségével kapcsolatban is lehetnek kétségeink. Óvakodnék ugyan a messze menő következtetésektől, de annak talán lehet némi jelzésértéke, hogy amikor könyvünket írva, pár évvel ezelőtt belenéztem az önkormányzat honlapjába, az ott felsorolt 21 hortobágyi látnivaló között a község ökumenikus templomát hiába kerestem. Pedig mint építészeti alkotás is figyelmet érdemel, és egyebek mellett arra is jó, hogy ha a községbe látogató celebritás éppen szentmisére vágyik, vendéglátóját nem hozza zavarba többé.       

Hortobágy, 2017. Kitelepítettek és utódaik az emlékfal körül.

Hortobágy, Jó Pásztor templom, 2013. A Polgár-Lenin tanyán született Kajsza Béla (1952) és családi fúvószenekara.