A Tiszafüred felől érkező előbb pillantja meg, mint a Hortobágy (a község és a puszta) ikonikus létesítményeit: a kőhidat, a Nagycsárdát és szemben vele az egykori kocsiállás masszív épülettömbjét. Közel harminc éves fennállása alatt az illetékesek körében időnként felvetődött, hogy a kereszt helye nem itt lenne. Akadályozza az útszélesítést, a terület rendezését – egyáltalán: útban van, odébb kellene vinni valahova. Az elhelyezés ötlete jó ideje fel sem merül, a községvezetés a júniusi emléknapon évről évre lerója kegyeletét a keresztnél. Ez azonban mit sem változtat a hortobágyiak zsigeri idegenkedésén. Ezt a község honlapja szemléletesen demonstrálja. A sínkereszthez két évtized múltán két újabb – táborvilágot idéző – emlékjel társult. Időközben temploma is lett a községnek: a kitelepítések emlékére felszentelt ökumenikus emléktemplom. A honlap szerkesztői egyiket sem tartották említésre érdemesnek a község 21 tételben felsorolt nevezetességei között. Az országban páratlan titulussal bíró emléktemplomot sem. A templom – ha ugyan magukénak érzik – a községé, amire emlékeztet, az a község történetén kívül eső történet. – Nem ránk tartozik. Egy s más történt itt azóta is – mondta hortobágyi ismerősöm, eltűnődve a kereszt alapzatába épített táblák veretes szövegein. Ezzel nincs mit kezdeni. És azzal sem, ha a helybélieket már nem igazán érintik meg az emlékezés-rituálé évenként elhangzó közhelyei.