A lászlómajori emléktábla egyedülálló a hortobágyi-nagykunsági táborokat megörökítő emlékjelek körében: nem a valamikori rabok állították, hanem a majorság területén ma működő gazdaság tulajdonosa, Gorzás János 2013-ban, saját költségén. A rabok emlékére, de a területen „szabad” státusban élő saját felmenőit ért atrocitásokra is emlékezve. Úgy tudni, a ma munkásszállásként működő kis épület elődjében a rendőrőrs működött, és annak egyik (berácsozott ablakú) szobáját jelölték ki tábori fogdának. Az emléktábla ennek a falára került.
A tábor maga 1952. június végén létesült, utolsóként a „hortobágyiként” számon tartott 12 zárt kényszermunkatábor között. Létrejöttét annak köszönhette, hogy az eredetileg 1952. május 29-én Vas megyéből a nagykunsági Tiszaszentimre melletti 9-es tanyán 1950. június 23-án létesített táborba hurcolt több mint 100 őrségi és vendvidéki család (380 körüli személy) érkezése egyik pillanatról a másikra megduplázta a tábor létszámát. Az újonnan érkezettek a szabad ég alatt, a rozoga padlásokon kerestek „szállást” vagy sátorokba húzódtak. Többségüket (79 családot, 293 személyt) így egy hónap után a közeli Lászlómajorba szállították át, ahonnan előzőleg sietősen eltávolították az ott élő és dolgozó „szabadokat”. 1980-ban róluk is megemlékezett Bognár Ernő, Kercaszomorról elhurcolt egykori gazda az elhurcolásukról és a tábori élményeiről versben és prózában írt jegyzeteiben. Piros kockás füzetét ugyancsak 2013-ban adta ki unokahúga, Lugosy Piroska, aki kisgyerekként szintén táborlakó lett, nem itt, hanem Tedejen.

„Az itteni népek…” Részlet Bognár Ernő visszaemlékezéseiből.