Havi képmelléklet

Hetven év telt el azóta, hogy 1950 június 23-án, az ÁVH irányításával, családokkal teli szerelvények indultak el a jugoszláviai határhoz közeli vasúti csomópontokból a Hortobágy és Nagykunság pusztáin kijelölt kényszermunkatáborok: az un. „telepes” táborok felé. Az 1950-ben létesített hét tábor 1951-1952-ben újabb öttel egészült ki. Feltöltésük kisebb-nagyobb akciók során három éven át folytatódott. A deportálás 1950 -1953 között 8500 körüli személyt, 2500 körüli családot sújtott, és az ország több mint félezer települését érintette, köztük vidéki városokat: Miskolcot, Szegedet, Nagykanizsát is. A családok munkaképes őrizeteseit a táboroknak helyet adó állami gazdaságok üzemegységeiben dolgoztatták, illetve – igény szerint – a rabgazdaságrendszeren belüli és kívüli helyekre vezényelték kampánymunkára. A „telepes” rabok eközben nehezen kontrollálható kapcsolatba kerültek az un. „szabadokkal” és a térségbe száműzött idegen, nem kívánatos elemekkel. Az Alföld Tiszán túli és Közép-Tisza-vidéki térsége – az ötvenes évek eleji háborús állapot hátországaként – a belső ellenségként jegyzett deklasszáltak, menekültek, tanyáikból kiforgatottak, „telepesek”, „szabadok” és „félszabadok” gyűjtőhelye lett. A hortobágyi kitelepítések évfordulóján, a „telepesek” 12 táborával együtt, rájuk is emlékezünk. Árkus Az Árkus csatorna és a Nyugati főcsatorna kereszteződéséhez közeli majorban kialakított tábort a Zala, Somogy és Baranyamegyei határsáv 50 községéből kitelepített családok alapozták meg, 370 fős létszámmal. 1951-ben nagyjából ugyanennyi deportált érkezett, többségük a déli határövezetből, mások: politikai akciók áldozatai, renitensnek vélt csoportok (pl. nonkonform görög kommunisták) a határvidéken kívüli területekről. 1952-ben a tábor az „áttelepítések” színtere lett: más táborokból hoztak ide nagy számban régi „telepeseket”, vagy éppen börtönökből szabadultakat irányítottak Árkusra táborlakónak.
Árkus, 1952. Borjúitatás. Gróf Andrássy Ilona és Orsó Mária a tehenészet udvarán.	Árkus, 2019. Az első telepesszállítmányokat fogadó juhhodály bejárata, felújítva.
Borzas-Mihályhalma A tábort 1950. június 24-én a baranyai határövezet 27 településéről deportált 296 személy, 80 körüli család alapozta meg. Többségben baranyai sváb családok, akik megúszták az 1946-47-es kitelepítéseket. Június 27-én teherautókon újabb 47 fő érkezett Borzasra: Hatvanból deportált 18 csonka család: asszonyok, gyerekek és néhány öreg. (A férjek a hatvani ferences kolostor és vasutastelep felszámolása kapcsán Recskre kerültek.) Ezt követően Borzasra szórványosan érkeztek deportáltak, köztük Budapestről elhurcolt görög kommunisták és az év végén 18 somogyi család a határövezetből. 1951 végétől megkezdődött a szovjet alakulatok bombázó gyakorlóterén létesült tábor áttelepítése a közeli Mihályhalmára. Oda, 1952-ben már csak más táborokból telepítettek át néhány tucat „telepest”. Borzas-Mihályhalma 450 fő körüli létszámával, a kisebb hortobágyi táborok közé tartozott.
Borzas puszta, 1950. A „libás” lányok és asszonyok a tábor lajtoskocsijával.	Borzas puszta, 2012. Döglött gémeskút, a tábor egyetlen maradványa.
Mihályhalma 1952. Fiatalok szabadnapja.	Mihályhalma 2009. A magtár és az egykori „százas” istálló.
Kócs A hortobágyi puszták nyugati peremén kijelölt tábor létrehozásától felszámolásáig a zalai családok tábora volt. 1950. június 23-án a zalai határövezet 78 településről – többségében a Lenti járásból – 187 családot 655 személyt vagoníroztak be. A deportáltak három táborba kerültek, nagyobb részüket: 338 személyt a Pusztakócsi Állami Gazdasághoz tartozó – egykor jobb napokat látott – Lovasy-kúria és a közelében fekvő Szabó tanya gazdasági épületeiben zsúfolták össze. A tábor létszáma 1952 nyarán csaknem megduplázódott: a június 17-én Nagykanizsáról és a zalai határvidék községeiből kitelepítettek közül 279 személyt Kócsra szállásoltak be. 1953-ban Zala megyén kívüli községből 44 deportált érkezett, így a létszám a tábor a felszámolása előtt hónapokban 670 főre duzzadt. Kócs „mozgó tábor”: lakóit a kezdettől fogva tarthatatlan helyszűke miatt folyamatosan költöztették. Az első év végén elhagyott Lovasy-Szabó tanyán kívüli táborhelyszínek: Tiszaigar-Kettős tanya, Piroska- (utolsó tulajdonosa nevén: Kovách-) tanya és Jusztus tanya: a háború előtt 800 holdon gazdálkodó Jusztus testvérek majorjának maradéka.
Kócspuszta, 1953. Jusztus tanyák, a kócsi tábor egyik telephelye. Vitéz Bánky Bertalan vízfestménye a szabadulás idején.	Kócspuszta, Kis Jusztus, 2009. (A festményen a kép jobb oldalán.)
Kónya A Kónyai Állami Gazdaság juhászatában: Kónya tanyán 1950 júniusban kialakított kényszermunkatábor, párszáz méternyire a Hortobágy és Balmazújváros közé eső vasútvonal kónyai megállójához. A tanya a közeli Ferenc majorral együtt a világháború előtt a Semsey család balmazújvárosi birtokainak egyik központja volt. Az első rabszállítmány: mintegy 380 személy 1950. június 23-i deportálásuk másnapján Vas és Zala megye határövezeti községeiből érkezett a táborba. Két nap múltán új táborlakókat: a hatvani ferences rendház és vasutas-telep ellen indított ÁVH-akció áldozatait hozták teherautókon: 19 vasutas feleséget 31, jobbára kiskorú gyerekeikkel. (A „hatvaniak” másik felét ugyanekkor Borzasra irányították.) Szórványos deportálások folytán a tábor létszáma 1950 és 1953 között 431 főről 564 főre emelkedett. A táborélet három éve alatt sokat változott a kónyai „telepesek” kezdetben homogén paraszti közössége. A létszámbővülés során a tábor az ország sokféle területéről sokféle száműzött gyűjtőhelyévé vált
Kónya, 2012. A fennmaradt juhhodály, a táborlakók első szálláshelye.	Kónya, 2019. Felújítás alatt a hodály, palatetővel.
Kormópuszta Tiszagyenda határában a Bánhalmi Állami Gazdaság garahalmi üzemegységének Nagykormó nevű majorjában kialakított tábor. Kormó a bácskai „telepesek” tábora: 1950 június 24-én 81bácskai családot, 269 személyt szállásoltak be ide a Nagybaracska-Hercegszántó − Kisszállás-Kelebia közé eső határsáv-szakasz 19 községéből. Szálláshelyeiket az első év telére jórészt a rabok építették ki maguknak a tábor kijelölt körletén belül maradva. A létszám a táborélet három éve alatt gyakorlatilag nem változott. Nagykunság és Hortobágy 12 tábora között a nagykunsági Kormó a legkisebb. Homogén kuláktábor: a családfők hetven százaléka birtokos középparaszt, tanyás gazda, húsz százalékuk falusi kereskedő, kocsmáros, iparos, üzlettulajdonos volt. Kitelepítésük annak a társadalomátrendezési kísérletnek a része, amelynek koncepciójában a parasztpolgárosodás a fejlődés nem kívánatos alternatívájának számított. A bácskai földeken és nagyközségekben ugyanakkor ez az alternatíva – a háború utáni háborús állapot ellenére is – életképesnek bizonyult.
Nagykormó, tábormaradvány, 1960-as évek eleje.	Kormópuszta, 2006. Az egykori rizstermelésre utaló zsilipmaradvány.
Lenintanya A hortobágyi puszták északi peremén, tizenkét kilométernyire Polgártól, a Bödönháti Állami Gazdaság majorjában 1950 júniusában létesített tábor. Az első telepes rabszállítmány: 96 család, 367 személy 1950. június 24-én érkezett Ormánság szorosan vett néprajzi határainál tágabb övezetéből: a Drávamenti síkság Gyöngyösmellék − Nagyharsány közötti határ menti sáv falvaiból. 1951-ben 76, 1952-53-ban 160 fővel a tábor létszáma. A jövevényeknek köszönhetően a tradicionális paraszti világukból kiszakított ormánsági családok tábora két év alatt jelleget váltott. Kunsági gazdálkodók (Kunmadarasról), a Dunántúl és az Alföld nyolc megyéjéből kitelepítettek, budapestiek, börtönből táborba „szabadultak, környékbeli táborokból átirányítottak, a „régi rend” deklasszált képviselői (köztük négy arisztokrata) és pár évvel korábban kedvezményezett újgazdák zsúfolódtak itt egymásra. A „hozott” igényszint és a szakértelem sokfélesége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy két év alatt Lenin tanya is jelleget váltott: építés, fásítás, villamosítás, önellátásra berendezkedés révén a tanya szűkös és végletesen nyomorúságos körülményei a tábor felszámolásának idejére elviselhetőbbé váltak.
Debreczeni József, Kórósról Polgár-Lenin tanyára kitelepített asztalos mester verse.	Polgár-Lenin tanya, 2006. Emlékkő a volt táborhoz vezető földút bejáratánál.
Tiszaszentimre A nagykunsági Tiszaszentimre határában fekvő Kilences tanyán, a Návay grófok egykori birtokán létrejött tábort az 1950. június 23-i határsáv kiürítési akció három megyéből deportált családjai alapozták meg. A 344 fős szállítmányból 265 személyt Csongrád megyéből, egy 60 és egy 19 fős csoportot Baranyából, illetve Somogyból telepítettek ki. Az újabb nagy létszámú szállítmány – 393 fő – 1952 május végén érkezett Vas megyéből. Nagy részüknek csak a tanya udvarán jutott hely. Egy hónap múltán 287 vasi deportáltat áttelepítettek a közeli Lászlómajor állami gazdaságában kialakított táborba. 1952 októberében a Kilences táborát felszámolták, lakóit átköltöztették a tiszaszentimrei állami gazdaság központjában fekvő Erzsébet tanyára. A vasiak 106 fős maradékával 459-re nőtt létszámhoz még 1953 februárjában is érkezett egy 51 fős emberszállítmány Etyekről. A Kilences tanya-Erzsébet tanya szembetűnő sajátossága az etnikai sokféleség: lakói között szerbek, vendek, svábok, horvátok is szép számmal voltak.
Tiszaszentimre-Erzsébet tanya, 1952. Magtár, a kitelepítettek egyik szálláshelye. Vitéz Szekeres János rajza. A kép előterében Dér József (1891) szőregi gazdálkodó.	Tiszaszentimre, Erzsébet tanya, 2006. A major fennmaradt istállója.
Ebes Az alföldi táborrendszerben kilencedikként: 1951. november 23-án az Ebesi Állami Gazdaságban létesített tábor – az elepihez hasonlóan – tanyás tábor volt: az ebesi-szoboszlói-hajdúszováti tanyavilágra szerveződött, a kiépülő félben levő Ebes község közelében. A Hajdú-Bihar megyei rendőrkapitányság 1951. december 20-i jelentése szerint a tábor létszáma: 316 fő volt. Az 1951-es szállítmányok többsége Bács-Kiskun és Csongrád megye határmenti falvaiból érkezett. A táborlétszám 1952 nyarán a június 17-én Zalából érkezettekkel, július 3-án a nagy szegedi kitelepítés érintettjeivel és egy 25 fős Somogy megyei csoporttal: a papjukkal együtt elhurcolt lakócsai „fehér horvátokkal” 1000 fő fölé emelkedett. A kihelyezett rendőrőrs (K-őrs) 1952. július 9-i – többször átgépelt – jelentése 1091 főben adja meg a tábor létszámát. Az alföldi táborrendszer egészét 1952-ben eluraló káosz Ebes esetében különösen szembetűnő: az állami gazdaság az egyeztetés nélkül nyakába zúdított (jórészt munkára alkalmatlan) munkaerővel, a rendőrség az őrzéssel és a tábori adminisztrációval volt képtelen megbirkózni, a központi belügyi igazgatást az elszabadult hajóágyúként működő ÁVH hozta abszurd helyzetekbe. Az alföldi kényszermunka-telepekre alapozott társdadalomkísérlet összeomlóban volt.
Nagy Béla-tanya a XX. század elején. Az ötvenes évekre lepusztított, kuriális jellegű épület az ebesi kitelepítettek első turnusának szálláshelye lett.	A Nagy Béla-tanya helye 2015.
Elep Az elepi tábor 1951. június 13-án létesült, kis számú: 12 fős „alapító” deportálttal. Az ezt követő három nagy deportálási akció során – 1050 fő köröli létszámával – Elep lett a „hortobágyi” táborrendszer a legnagyobb tábora. Lakóinak nagy többsége a Győr, Vas, Somogy és a Zala megyei határövezetből érkezett az 1950-ben létrehozott állami gazdasághoz tartozó elepi tanyavilágba: a Rickl-család Pecze ér menti egykori majorjába és a birtokaikról elűzött balmazújvárosi, elepi és debreceni gazdák tanyáira. A rabszállítmányok érkezése fokozatosan kiszorította a még tanyákon maradt kisebb gazdákat és a régi gazdák cselédségéből verbuválódott „szabad” munkavállalókat.
Elep, 2006. A magtár oldala.	Elepi életkép, 2012.
Tedej A Tedeji Állami Gazdaságban kialakított táborba az első nagy rabszállítmány: a „Mikulás napiak” közel 350 fős csoportja 1951. december 7-én érkezett Vas és Zala megyéből, csaknem azonos arányban. December 21-ére (J. V. Sztálin állítólagos születésnapjára) megérkezett a bácskaiak és a somogyiak − 150–150 fő körüli − szállítmánya. Decemberben még néhány határ menti baranyai és jugoszláviai illetékességű családot hoztak Tedejre. 1952-ben szórványos hatósági akciók következtében kb. 60 személlyel – köztük egy 30 fős nyugati határvidékről (Győr megyéből) deportált csoporttal – bővült a tábor. A tedeji táborlétszám így a legnépesebb hónapokban 720–730 fő lehetett. A táborlakók több mint 80 százaléka négy határsáv megyéből, megközelítőleg 20 százalékuk a határövezeten kívüli településekből érkezett. Jellegét tekintve Tedej gyűjtőtábor volt: sokféle táj, település, kultúra, foglalkozás, szakértelem gyűjtőhelye. És kibocsátó hely is egyúttal: Tedejen gyakori volt a rabok áthelyezése Hortobágy többi táborába. A vezetőség igyekezett megszabadulni a munkaképesség szempontjából leértékelődő táborlakóktól, és ebben maguk a rabok is közreműködtek.
Tedej, 1952. Építőbrigád a táborban.	Tedej, 2006. Kitelepítettek szálláshelye lovardává átalakítva a tedejiek kivagonírozásának közelében.
Borsós Az 1952 nyarán létre hozott tábor az Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztjének (1951. december) borsósi gazdaságához tartozott. A tábor két helyszíne: Borsós I. és Borsós II. a 33-as út mentén, gyakorlatilag egybeesett a mai Hortobágy község területével. Így a borsósi kényszermunka-telepek az 1966-ban alakult szocialista újfalu – ma már nem szívesen vállalt – történeti előzményét képezik. A táboralapító népesség: az 1952. június 25-i miskolci – mintegy 560 fős, jobbára az ancien régime-t képviselő – deportált-szállítmánya a kilenclyukú híd közelében, egy gépszínben és annak három melléképületében kapott helyet. Ugyanitt rendezkedett be a kihelyezett rendőrőrs is. Ez lett a Borsós I-nek nevezett táborrész, ahonnan az év végén a raboknak – kevés kivétellel – költözniük kellett két kilométerrel távolabbra, a korábban idénymunkások szállásaként is használatos juhnyíró hodályba és környékére. Így jött létre a tábor súlypontja, az ÁG-központhoz közeli Borsós II. Tizenhat hónapos fennállása alatt a tábor létszáma – 1952: 827, 1953: 982 - csaknem megduplázódott. A deportálások – miskolciak számát bővítő – merítőbázis-települései, a teljesség igénye nélkül, inkább csak a sokszínűség jelzése és a tábor folyamatos helykeresés- kényszereinek jelzése végett felsorolva: Budapest, Besenyőtelek, Várpalota, Békéssámson, Tótkomlós Szakmár-Résztelek, Sándorfalva, Kaszaper. Az utolsó nagy szállítmány: 155 személy, 1953 januárjában Kunmadaras-Berekfürdőről érkezett. Ők a csárda melletti kultúrházban kaptak helyet.
Hortobágy község, Borsós II. A Nagyhodály és környéke, 1953. Dr. Piroska János csongrádi polgármester és festőművész rajza a szabadulás idején.	Hortobágy község, Ökoturisztikai Vendégház a borsósi településrészen, 2006. A „telepesek” Nagyhodályának átalakításával kialakított turisztikai létesítmény.
Lászlómajor Az 1952 május 29-én Vas megyéből elhurcoltak táborát 1944 előtt Nemes János gróf háborús körülmények során kifosztott-széthordott mintagazdaságának maradványain létrehozott Lászlómajori Állami Gazdaságban alakították ki. Az un. „pünkösdi” kitelepítés során elhurcolt vasi családokat – 393 személyt – előbb a tiszaszentimrei Kilences major táborába szállásolták be. Itt egy hónapon át a tábor még elfoglalható helyiségeiben, illetve a szabadban kialakított alvóhelyeken húzták meg magukat. Június végén 287 főt közülük áttelepítettek Lászlómajorba. A gazdasági épületek kiürítésével és a „szabad” dolgozók szélnek eresztésével így létrejött a „hortobágyi” táborrendszer utolsó eleme. Lászlómajor őrségi református magyarok és Rába völgyi katolikus szlovének (vendek) gyűjtőhelye volt. Társadalmi státusukat illetően elhurcolásuk előtt szereik világában (őrségiek) és erdőbe ékelődött szórvány-portáikon (vendek) tisztes szegénységben élő paraszti kisegzisztenciák homogén közössége.
Lászlómajor, 2015. Privatizált gazdaság felújított lakóépülete. A ház homlokzatán az egykori kényszermunkatáborra emlékezetető táblát az új tulajdonos helyezte el.	Lászlómajor, 2015. Felújított istállóépület.