„… úgy esett, hogy ugyanannak a nagy bérháznak lettem lakója, ahol ő is lakott. Ez a ház − amíg áldozatul nem esett Budapest 1945-i ostromának − a Kecskeméti utca 14.. szám alatt, a Magyar utca és Múzeum körút közötti kettős sarkon állott, három utcára néző ablaksorokkal, s földszintjének a kaputól a Múzeum körút felé terjedő részét az abban az időben híres és látogatott Báthory kávéház foglalta el.

Itt laktam szüleimmel, a Körút felé eső sarkon, a harmadik emeleten. Lift hiányá­ban nagyon sok lépcsőt kellett megmásznunk, de ilyenkor tíz eset közül legalább hatszor okvetlenül találkozott az ember egy tizenkét-tizenhárom éves, még egészen fejletlen, kissé kócos, nem is valami szép, sőt, még csinosnak is alig mondható kis­leánnyal, aki azonban már értett hozzá, hogy a figyelmet magára vonja. Kalap és felsőkabát csak olyankor volt rajta, ha iskolatáskát lóbált kezében; máskor hajadon­fővel, vállán szürke gyapjúkendővel mászkált a lépcsőházban hol le, hol fel, de mindig úgy, hogy lehetetlen volt tudomást nem venni róla.

Ha szembe találkoztunk, a for­dulónál mindig udvariasan behúzódott a sarokba, hogy szerényen és alázatosan utat engedjen; ha pedig mögötte mentem, aszerint lassította, vagy gyorsította tempóját, hogy tartsa a négy-öt lépésnyi távolságot, és közben, fejét hátrafordítva, bámuljon az emberre, szorongva, meghatottan és lelkesen, mintha remélne valamit, amitől fél vagy félne valamitől, amit remél. Selyempillájú, nagy őzikeszemének tekintete mintha azt mondta volna ilyenkor:
− Jól tudom, hogy illetlenség így alkalmatlankodni. Restellem is kimondhatatlanul, de éppen most okvetlenül fel kell mennem. Ne tessék hát haragudni, hogy én is a világon vagyok, sőt, éppen itt vagyok, és magát olthatatlan rajongással bámulom.
Effélét olvastam ki tekintetéből − némi elbizakodottsággal persze −, úgyhogy valósággal lelkifurdalásom támadt, amiért − bár akaratlanul és csupán puszta meg­jelenésemmel − ilyen lenyűgöző hatást tettem szegény gyerekre. Úgy éreztem, illenék néhány nyájas szóval megnyugtatnom és kijózanítanom. De huszonöt éves korom elbizakodottságában attól tartottam, még jobban meg találom bolondítani. Úgy tettem hát, mintha nem venném észre, a házmestertől azonban megkérdeztem, ki az a fruska, aki állandóan ott lábatlankodik a lépcsőházban.
− Az, kérem, a Gizike! − felelte nevetve − Beyer úrnak, a kávéház bérlőjének a leánykája. Százszor is le- meg felszalad itt naponként apjához a kávéházba, onnan vissza és fel a lakásba. A mamája haragszik is érte, de nem bír vele ... Ott laknak különben ők is a harmadikon, csak ők a Magyar utca felé.
Otthon diszkréten hallgattam hódításomról, a testvérbátyám azonban hasonló tapasztalatokat közölt velem Gizikére vonatkozólag, alig egy-két nap múlva, pedig ebéd közben kiderült, hogy a kisleány nemcsak minket, fiatalembereket tüntetett ki áhítatos bámulatával, hanem korra és nemre való tekintet nélkül családunk minden tagját egyformán.
Édesanyám ugyanis nevetve mondta el, hogy Gizike, miután kellőleg megbámulta, azzal szólította meg: „Úgy szeretem nézni a nénit, mert olyan szép!”
Édesanyám akkoriban már őszintén öregasszony volt; a kor divatja szerint mind öltözködésben, mind magatartásban a matrónaságnak azzal a tiszteletet parancsoló jellegzetességével, mely már csaknem egészen kiveszett a világból, mióta a szép öreg­asszonyok helyét vén és rozoga csitrik foglalták el. Anyám, amint elmondta, azt felelte Gizikének: „Valamikor talán lehettem szép, kisleányom, de az olyan régen volt, hogy már nem is igaz!” A bók azonban jóleshetett neki, mert végül még azt mondta Gizikére: „Hanem annyi bizonyos, hogy helyes és eredeti kis teremtés!”
Ekkor aztán édesapám is beszámolt Gizikével kapcsolatos élményéről.
− Engem csak megbámult − beszélte −, de olyan leplezetlen érdeklődéssel, hogy már azt hittem, kormos az orrom, vagy valami egyéb hiba van rajtam, és kezdtem zavarba jönni. Megkérdeztem hát tőle: „Tetszem magának, ugye, kis kisasszony?” Mire a legkomolyabban és a zavar legkisebb jele nélkül azt felelte: „Nagyon!” ... Erre természetesen megkínáltam egy szem pemetefű cukorkával, amire azóta számot tart, ha találkozunk.
Így indult meg nálunk a szó a kis Beyer-leányról, akit aztán sokat emlegettünk, azt hiszem, nemcsak mi, hanem, a ház többi lakói is, hiszen tolakodásig szerény és támadóan félénk őzike egyéniségével állandóan foglalkoztatott a házban mindenkit. Akkoriban ugyanis egyéniségnek hittük őzikéző modorát, pedig csak szerep volt, mégpedig helyzetéhez és korához kitűnően megválasztott szerep, mellyel sikerült is elérnie, hogy az érdeklődés középpontjába kerüljön, − bárha csak egy bérház szűk körű nyilvánosságára szorítkozva. Ezt az őzikéző szerepet különben még évek múlva is sokszor magára öltötte, noha ott, a Kecskeméti utcán, hamarosan felváltotta a naivul fecsegő, bizalmaskodó, csacska fruskáéval.
Nem emlékszem már, hogyan és mikor keveredtünk egymással beszélő viszonyba, csak azt tudom, hogy a nagy hallgatásból egyszerre átcsapott az ellenkező végletbe, és hetet-havat összehordva újságolgatott mindenféle gyerekes semmiségeket, olyan fontoskodással, mintha világrendítő titkok volnának. Például, hogy testvérnénjének, Marisnak a vőlegénye valamivel magára vonta haragját. Hogy mivel, azt nem mondta meg, csak annyit közölt velem, hogy rossz ember.
− És én úgy sajnálom Marist! − mondta. − Úgy fáj érte a szívem! − Mialatt beszélt, leértünk a lépcső legaljára, ott a legalsó fok szélén fél lábra állva, két kinyúj­tott karjával egyensúlyozott, mint a kötéltáncosok, és mélységes világfájdalommal sóhajtotta: − Jó lenne meghalni! − De elvesztette az egyensúlyt és lebillent, ám ez nem zökkentette ki sem halálhangulatából, sem a cirkuszi mutatványból: egy pillanat múlva megint ott állt fél lábon és megismételte: − Az lenne a legjobb: meghalni!”