Kőbe vésett titulusa szerint, mindjárt ott a kerék közelében, a világ legnagyobb homokórája:
„az idő szobra.” Rendeltetése: hogy „ábrázolja az időt.
Szemléltesse annak monumentalitását, áradó folytonosságát, örök mozgását.”
Éppen tíz esztendeje, május 1-én, belépésünk napján − hova is?  EU-ba? Európába? −
úgy tűnhetett, hogy megint IDŐ VAN. Régen volt, már-már feledett kerékvágásokba zökkenhetünk vissza.
Aztán a homok megszűnt peregni, az áteresztő szerkezet átereszteni, a kerék átfordulni,
az idő folytonosságát, örök mozgását szemléltetni.
Emlékmű: a MEGÁLL AZ IDŐ emlékének monumentális emlékműve lett belőle.
Hübrisz lett volna az IDŐ ábrázolására törni? Talán maradhatna is így a műalkotás.
Eltűnődésre késztetve az arra járót Szent Ágoston − ugyanitt olvasható − tűnődésén:

„Mi az idő? Ha nem kérdezik, tudom, ha kérdezik, nem tudom.”