150–200 évvel ezelőtt ötven körül lehetett, egymástól 10–12 kilométernyi – „csárdajárásnyi” – távolságra elosztva. Az úttalan utakon közlekedők sűrűn rászorultak a pihenőre és feltöltődésre. A csárda többfunkciós intézmény volt. A fogatoknak „szekérállást”: két végükön széles kapukkal ellátott, védett építményt biztosított, ahol a jószágok itatására és etetésére is lehetőség volt. Gazdáik és a puszta csárdába járó-betévedő népe a főépületben ehetett-ihatott, társalkodhatott és mulathatott. Meg is szállhatott, ha az éjszaka ott fogta. A korabeli emlékek és a romantikusra színezett legendárium szerint a csárdába betérő utazó meglehetősen zord, mai fogalmaink szerint kevéssé komfortos és korántsem veszélytelen körülményekre számíthatott.

A Hortobágyra látogatókat manapság hét csárda fogadja a 33-as út mentén, Debrecen és Tiszafüred határai között. Vendéglátó ipari egységek, közülük három a pusztai csárdatörténet hagyományait is felidéző idegenforgalmi létesítmény. A többi inkább monofunkciós vendéglőnek tekinthető. Másfél évtizedes tapasztalatainkat összegezve, vegyük most sorra őket: mit tudtak-tudnak nyújtani manapság a csárdák a pusztában utazónak.

Debrecent a 33-as úton elhagyva, elsőként a Látóképi Csárda esik útba. Fontos csomópont volt ez a város határában: innen ágaztak el a marhahajtás és a pusztai közlekedés főútvonalai. A Sóút volt köztük a legforgalmasabb. Kisebb-nagyobb eltérésekkel ennek nyomvonalát követi a Hortobágy községen át Tiszafüredre tartó 33-as út. A Látóképi Csárda ma tágas, forgalmas, télen-nyáron jó ízekkel szolgáló vendéglő, Nagy-Hortobágyon kívül, a puszták közelében. Aki itt egyszer megfordult – érkezzen Hortobágy vagy Debrecen felől – visszatérni is hajlamos ide. 

Utunkon Hortobágy felé a második állomás – „csárdajárásnyira” a Látóképitől – a Kadarcsi Csárda, a puszták keleti határán, a határt jelző Keleti főcsatorna és a magas feszültségű távvezeték közelében. Ez az első műemlék jellegű, pusztai csárda a Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) területén, annak fennhatósága alá tartozóan. Emlékezetem szerint a kétezres évek elején üzemeltetési gondokkal küszködve, felújításra szoruló állapotban, folyamatosan működött. Kedvelt és látogatott hely volt a nemzeti park peremén. Felújítására az évtized végén a HNP „Történelem országútján – tematikus csárdaútvonal” néven beindított, nagy ívű rekonstrukciós projektje keretében került sor. Erre a nemzeti park a projektbe bevont Hortobágyi Nagycsárdával és a Meggyes Csárdával együtt európai uniós pályázaton, ahogy mondani szokták: „több mint fél milliárdot”, pontosan ötszázharmincöt millió kétszázhuszonnyolcezer nyolcszázhuszonhat forintot nyert a megvalósításra.

Hogy a 826 forinttal mi lett, azt nem tudni, de a félmilliárdból Kadarcs is szépen részesült. A kivitelezés 2009 őszén kezdődött, és pár hónapot csúszva a határidőből, 2011 kora tavaszára be is fejeződött. A csárda két épületét – a korhűség és az üzemeltethetőség szempontjait szem előtt tartva - kívül-belül helyreállították. Az épületek előtti szekérállás még a múlt század elején funkcióját vesztette, lebontották. Helyét a rekonstrukció során kijelölték, főfalainak kibetonozott rajzolata mutatja, hogy hol volt, mekkora volt. A csárdarekonstrukció részeként visszaépítették az udvarra vezető fahidat is, amely - ma már funkció nélkül - jelzi, hogy a Kadarcs valamikor bővizű vízfolyás lehetett. A két kút nélküli gémeskút-utánzatnak is jelzésértéke van: igazi csárdakörnyezetbe hívogatják az udvarra betévedő utazót.

A baj csak azzal van, hogy az ide látogatónak hat év óta semmi esélye nincs arra, hogy egy jó birkapörkölthöz vagy máshoz hozzájusson. Pedig csárdához mégis inkább a kulináris kíváncsiság, mint a szekérállás-alaprajz tanulmányozásának szomja vonzza a vándort. Kadarcs ugyanis, szépen helyrehozva, mindjárt be is zárt, és fenntartója évekig ragaszkodott is intézményének ehhez a státusához. Az utóbbi időben a csárda elvileg üzemel, gyakorlatilag zárva tart a Hortobágyi Nemzeti Park bérleti szerződéses működtetésében. Az év hűvösebb felében – októbertől áprilisig – egyértelműen alvó csárda, kulcs a bérlőnél Debrecenben. Bérlője ilyenkor – ha összejön és az időjárás is engedi – hétvégi terményvásárral próbálkozik a csárdaudvaron. (Vagy csak hirdeti? Kadarcsi vásár?) Nyári idényben jobb a helyzet: ilyenkor Kadarcs büfécsárda, igaz, annak kissé túlméretezett. Szendvicset, italt, ezt-azt lehet kapni benne, elvileg, ha éppen nyitva tart. Konyha itt nyáron sem működik. Főtt ételre – némi nekikészülődés után - mégiscsak van lehetőség, a bérlőnél előre bejelentett vagy a Hortobágyi Látogatóközpontból kiközvetített csoport számára, ugyancsak előzetes bejelentkezést követően. A csoport ilyenkor meg is szállhatna, a regényes „betyárszoba” és a korabelinek gondolt csárdakonyha és -kamra szomszédságában.
Állítólag volt már erre példa.

A gépjármű lerövidíti a csárdajárásnyi utat a pusztában. Kadarcsot elhagyva, negyedórán belül Hortobágy község központjában vagyunk, és ott a Hortobágyi Nagycsárda oldalában mindjárt le is parkolhatunk. Betérni ide az utóbbi években vagy lehetett, vagy nem, pedig egy-másfél évtizede még itt télen-nyáron nyitott ajtók fogadtak. A csárdák csárdája a téli idényben (hat hónapon át) jó ideje zárva tart, egyébként meg az utóbbi években, ha jókor érkeztünk, akkor nyitva találtuk. A baj itt is a történelmi csárdasor felújításával kezdődött. A több mint félmilliárdból jutott a Nagycsárdának is, de talán nem elegendő. Az elhúzódó projekt végére 2011. május 30.-án egy átadási ceremónia tett pontot: miniszteri szalagátvágással, megnyitó beszéddel, az Európai Unióból érkezett miniszterek és más celebritások méltató szavai és egy Debrecenből hozatott pusztai menü kíséretében. Másnap a csárda bizonytalan időre bezárt. Nyár végén két hónapra kinyitott, aztán jó ideig hol zárt, hol nyitott, volt úgy, hogy vendéglőként egész évben zárva tartott, legfeljebb reprezentációs alkalmakkor vagy a nagy események (kihajtás, behajtás, lovasnapok stb.) idején lehetett itt asztalhoz ülni. A patyomkinos átadás után elemi tennivalók maradtak hátra. Leginkább a tágas pinceszint rendbe hozása. A víztelenítés nem használt igazán a műemlékpincének: a sokak szerint elkerülhető földfeltöltés miatt a boltozatos termekben csak guggolva lehet közlekedni. De ki szokott itt közlekedni?

A pangás és a működtetési gondok a projektnyertes nemzeti parkot kevéssé érintik, az üzemeltetés a csárdát, mint vendéglátó ipari egységet bérlő Hortobágyi Nonprofit Kft (az állami gazdaság utódszervezete) dolga. A Kft vezetősége mindjárt az átadás után próbált túladni „felújított” bérleményén. Akadt is kiközvetített befektető, aki közelebb kerülve a körülményekhez, gyorsan elállt vételi szándékától. A projektnyertes nemzeti park érdekeltsége a csárdához inkább csak, mint múzeumhoz kapcsolódik. Az épület híd felőli szárnyába rejtve, csárdatörténeti kiállítás kínálja magát a vendégnek vagy a közeli Látogatóközpontból érkezőknek, akik, ha a nyári üzemmód van soron, meg is ebédelhetnek a szomszédos termek valamelyikében vagy a teraszon. Nem lehet mondani, hogy túl nagy a hírverés a kis kiállítás körül, ami a kínálat és az installáció láttán, talán érthető is. Pedig csupán a több száz éves épület történetére: átalakításaira, funkcióváltásaira, időnként – csárda esetében – bizarr hasznosításaira összpontosítva és a ma már közkeletű technikai megoldásokkal élve, akár tömeges látogatottságra esélyes, kortörténeti bemutató is összehozható lenne.

A múzeumrészleg feljavítása a megújulást előmozdító egyik lehetőség. Az utóbbi években a csárda, mint vendéglő is konszolidálódóban van: kínálatát a közvetlen környezetében működő bemutatóhelyek, mindenekelőtt az épülettel szemközti – az egykori szekérállásból kialakított – Pásztormúzeum vonzerejével interakcióba hozva, forgalmas vendéglő is lehet belőle. A legfontosabb: megszűnt a működésképtelenség felé mozdító bizonytalanság, rögzült a vendégfogadás szezonális jellege. Legalább már azt lehet tudni, hogy a nevezetes intézmény az év melyik felében alszik, és melyik felében él. Az idegenforgalom szempontjából rossz jel, de a csárda pozícióját erősíti, hogy közelében a Látogatóközpont melletti – pár éve még jól menő és jó konyhájú – vendéglő bezárásával (forgalom-visszaesés itt is?) a legfőbb konkurens kiesett. Továbbá a fordulat sem kizárt a csárda hasznosításában: állítólag vevője akadt, komoly vételi és befektetési ajánlattal. Márpedig a jó vevőhöz és jó befektetéshez a forrás másodszorra is elő szokott kerülni.

Négy-öt évvel ezelőtt, ha a Nagycsárdánál éhkoppon maradtunk, a kilenclyukú hidat Tiszafüred felé elhagyva, az út mentén bal felől, nemsokára újabb csárda következett: a Pásztortanya, oldalán kis gazdasági udvarral, kapirgáló tyúkokkal, magkakassal, ház körül legelésző lóval, barátságos kutyákkal, és a lehetőségekhez képest karban tartott mellékhelyiségekkel az udvar végében. A szálláshellyel is szolgáló vendéglő a műút kiépülésével egyidejű létesítmény, nem tartozik a történelmi csárdák sorába. Az ezredforduló táján az épület mellől még sétarepülésre is nyílt itt alkalom. Ennek aztán egy baleset végérvényesen véget vetett. Egy szerény ebédre ugyanakkor sokáig bármikor be lehetett térni ide. Néhány megbízható, ám a tájjelleg teljes figyelmen kívül hagyásával összehozott fogásra bizton számíthattunk. Egy ideig próbálkoztunk ugyan szelíd célzásokkal rávenni a kissé morózus bérlőt a régi menzák sörétjének lecserélésére valami pásztorvilágot idéző tésztaféleség kedvéért, - hiába. Valószínűleg nem ez a kis hiányosság okozta, hogy a kis épületkomplexum pár éve gazdátlan, ablakai bedeszkázva, udvara üres. Bezárt, menjünk tovább.

Amint átkelünk a Nyugati főcsatornán, a műút dél irányban kiöblösödő kanyart vesz. Ugyanitt, ha a Sóút nyomvonalán akarunk maradni, nekünk el kell hagynunk az aszfaltozott utat, és jobbra fordulva, kis, árnyas földúton érjük el Meggyest, a csárdafelújítás utolsó elemét. A műút 11 kilométernyi kiöblösödése korrupciós kanyarnak is nevezhető. A Hortobágyi Nagycsárda (egykor vámszedőhely és postaállomás is egyben) és Tiszafüred között az évszázadokon át koptatott Sóút a legrövidebb. A 33-as hirtelen elkanyarodása kiépítése idején – a múlt század harmincas éveiben – inkább a környékbeli birtokosok érdekeit, mint a műszaki racionalitást követte. (A kanyar körüli visszaélésekből „ügy” lett, amire annak idején az építést irányító mérnök öngyilkossága tett pontot. Belegondolni is rossz az öngyilkossági hullám méreteibe, ha manapság…) Mi tehát maradunk a földútnak megmaradt ősi úton, s azon három kilométernyi döcögés után tölgyessel övezett, tisztásra érünk. Ennek magasabb fekvésű felén áll a kis csárda fő és melléképülete. A népi klasszicista stílusban megformált, két oszloppal tagolt tornácos főépület a cívisízlést megtestesítő, módos Nagycsárda kicsire és szegényesebbre formált változata. Mai formájuk is nagyjából egy időben: a XIX. század elején alakult ki.

Meggyes a háború előtti csárdák világát kívül-belül hitelesen reprezentáló szabadtéri múzeum. Ételre-italra (főleg italra) 1952-es államosításáig lehetett ide betérni, amikor még tulajdonosa, Czinege Lajos és népes családjának fiatalabb generációi lakták az épületet. A csárda a pusztai társadalmi élet fontos központja, pásztorok, hajcsárok, kereskedők, utazók találkozási helye volt két vármegye és a tiszafüredi-hajdúsági legelők határán. A két világháború között filmesek, néprajzosok, írók (Móricz Zsigmond, Szép Ernő) is megfordultak itt: Meggyes már akkor is élő múzeumnak, egy süllyedő világ rekvizitumának számított a modernizálódó Hortobágyon. A pusztulás végső stádiumából mentette ki a nemzeti park csárdarekonstrukciós projektje. Csak azt nem tudni, hogy kinek és minek? Felújításával újabb tehertétel hullott a hortobágyi Látogatóközpont nyakába. A csárda megközelíthetősége az időjárástól függően még gyalogosan is esetleges. Egy-két út menti koszlott tábla mintha arra utalna, hogy a Sóút elhagyott nyomvonala kerékpárút lenne, kerékpárost azonban gyakori Hortobágy-járásaink során nemigen láttunk erre.