a tisztásra érve, a szélvédő párásodni kezdett az erős fényben. Hát ez meg mi? Áttetsző ködfátyollá összeállt harmat? Apró esőcseppek vibráló tömege? Színjátszó májusi köd, szitáló eső? Közvetlen látókörömbe került szivárvány? Amit ugyanakkor valahol, valamikor mintha már láttam volna. Mire hazakerültem, rá is jöttem, hogy mi volt ez, és hol láttam. Rémlett, mintha Arany Jánosnál láttam volna valamikor régen. Némi keresgélés után arra is rájöttem, hogy hol. A Bolond Istók első énekének második strófájában, mint permetesőt. Pontosabban:
„ A permet-essőt, mely gyéren aláhull, /Csillámfonalként, a dörgéstelen,/Napszűrte felhők tiszta fátyolárul,/Midőn a tájnak élénk zöldje lenn,/A szőke fényű légből visszahárul/És sárgászölddé lesznek a sugárok,/Melyekben a kelő nap átszivárog." Igen, valahogy így. Mintha látnám-látnánk… Mintha még nagyjából látható volna az a világ, amit Arany János látott. És az is, amit ő még láthatott és láttatott, de mi már nem látunk. A pásztortüzeket például „őszi éjszakákon, messziről lobogva tenger pusztaságon” vagy az udvart, ahol „mintha lába kelne valamennyi rögnek, lomha földi békák szanaszét görögnek”. Az éjbogarat zúgni és a falon nagyot koppanni ugyanitt. A csillagos égboltot úgy és olyannak, ahogy még Arany látta. Ezeket is, mintha látnánk. S ha látjuk, akkor velünk-bennünk vannak. Közös valóságunk.