még kivehető a talapzat nyoma, ahol nemrég Lukács György szobra állt.  Itt Újlipótvárosban, a Duna partján, a Szent István parkban, Szent István országában. Egy napos márciusi reggelen leemelték, elemelték, helyét sóval behintették és vitték. Hova is? Gondolom oda, ahova a masszív jelenvalóságuk révén irritáló relikviákat időnként vinni szokták: a „történelem szemétdombjára.” Erre az aktuálisan selejtezésre ítéltek igencsak vegyes társaságának helyet adó, örök tárhelyre, ahonnan persze a visszatérés sem kizárt, ha annak jön el az aktualitása. „Habent sua fata libelli”. Et monumenta – toldhatnánk meg a Terentius Maurus szállóigévé lett megállapítását. Lukács szobrának hűlt helyével átellenben, park másik végén, ott áll Wallenberg 1949-ben ledöntött, 1999-ben újraöntött és visszahelyezett másolata. A két helyszín között, az ismét virágba borult tulipán-rengeteg mentén sétálgatva, érdemes eltűnődni azon, hogy Lukács György eltakarításával az aktuálpolitikai furor mi mindent igyekszik végképp eltörölni. És – itt éppen Lukács kapcsán – talán azon a lehetetlenségen sem árt elgondolkodni, hogy vele együtt mi mindent kellene (ha lehetne) a múlt századból végképp elfeledni.