még a „ki hitte volna” ámulatában éltünk. Ki hitte volna a nyolcvanas évek végén, hogy egy-két év múlva szovjet katonák usánkájára lehet alkudni a városligeti bolhapiacon, és nagy keletje lesz a sertésmájkrém helyett a „kommunizmus utolsó leheletét” tartalmazó konzerves dobozoknak ugyanitt. Beljebb pedig a Terézváros sűrűjébe, az Operaház szomszédságába, a Hajós utca és az Andrássy út sarokházába beköltözik majd a Goethe Intézet. És nemsokára megnyitja benne kis kávéházát, az Eckermant az épület földszintjén. Ugyanott, ahol egykor a Három Holló, Ady Endre kedvelt kis kocsmája üzemelt.

Az utólag „csendesnek”, „bársonyosnak”, „megállapodásosnak”, miegyébnek nevezett forradalom hónapjaiban a látvány-változások sokasága – s abban a pártállam reliktumai, az Andrássyra visszakeresztelt sugárút, a soha nem látott cégtáblák – napjaink látható-tapintható valósága lett. Térben-időben távlatok nyíltak, képzeletet felülmúló ötletlehetőségekkel. Az ember csak úgy az utcáról, benézhetett a Goethe Intézetbe – ahogy tettem én is – és bekopogva Stephan Dreyer úrhoz, az intézmény kulturális tanácsosához, nehézkes németségemmel előadhattam, hogy tessék csak körbenézni: a jelek szerint kerületünk, Terézváros is a korszakos átalakulás küszöbére érkezett. Éppen most lenne itt az ideje annak, hogy egy átfogó arculatfelvétel keretében bemutassuk örökségünket, ezt a nagy múltú városrészt, amelynek környezeti jellegzetességei az építés és pusztítás időben egymásra rakódó rétegeit és az urbánus életmódváltozatok sokféleségét tanulságos módon prezentálják. (Hát azért ezt vagy valami hasonlót valószínűleg csak akartam mondani.) Dreyer urat nem kellett sokáig győzködni. Terézvárosba költözésük után Terézváros-kiállítással indítani – nem rossz belépő kerületi működésük kezdetén. Azonnal felajánlotta az intézet kiállítási helyiségeit, egy feltétellel persze, ha pénzt is tudunk szerezni a kiállítás költségeihez.

Az ötlettel egyidejűleg a Regional Environmental Center for Central and Eastern Europe (REC) jóvoltából a megvalósíthatóság forrása is összejött. A neve alapján ki tudja mire, bizonyára nemes célok megvalósítására, érkezett cég akkortájt szállásolta be magát Óbudán, a szocialista üzemleépítések folyamatában felszámolt selyemgombolyítás egyik üzemegységébe. A projektvilág mai gyakorlatából visszapillantva, szinte hihetetlen: szervezeti háttér nélküli civilként, csak úgy betérhettem oda, egy oldalon felvázolva, hogy miben állna a feladat, miért és mennyiért. Rövid úton jött a megbízás, pontosan arra (a kivitelezés dologi költségeire) és annyiért. Létrejöhetett az önkéntesek kis csapata: Saád József szociológus, Branczik Márta muzeológus, Fogarasai Gyula építész, Dékány Tibor építész-fotográfus, Sándor Tibor, könyvtáros és az időközben sűrűn változó technikai munkatársak. Szakmai háttérként a Hild-Ybl Alapítvány is pátyolgatta munkánkat.

Dreyer úr pedig – látván, hogy komolyra fordul a dolog – fölvette a kiállítást az intézet 1993-as programjába, januári nyitóeseményként, és közben igyekezett az ötletet a fejlett Nyugat – honi közegben még újszerűen hangzó – marketing-fogásaival (promotálás, logo, píár) is aládúcolni. A promóciót illetően – ha nem tudatosult is bennem, hogy ez is az – kézenfekvő lehetőségként kínálkozott a Goethe Intézethez közeli Írók Boltja. Az új kiadású könyvek száma volt kevesebb? Vagy a térfelületek üzleti hasznosíthatósága iránti érzék lehetett akkoriban még gyengébb? Nem tudom, mindenesetre mi a nyári hónapokban három hét időtartamra, két kirakatot gratis megkaptunk anyagaink előzetes bemutatására. Bent a boltban pedig szórólapokon szólítottuk meg a betérőket: „…A kiállítás anyaga, témakörei még nem véglegesek. Ha Ön ötleteivel, javaslataival, birtokában levő terézvárosi dokumentumok (régi képeslapok, fényképek, plakátok, egyéb tárgyi emlékek) kölcsönzésével kész arra, hogy támogassa a TERÉZVÁROS-KIÁLLÍTÁST”, jelezze azt itt a könyvesboltban, és mi azt készséggel és köszönettel fogadjuk.”  Mutatkozott ugyan némi érdeklődés és bekapcsolódási készség is elvétve. Ugyanakkor az is jól látszott, hogy a rendszerváltozás második-harmadik évébe fordulva, egy civil aktivitásra szólító szórólap mozgósító ereje alig érzékelhető, és erről talán nem is a civilek tehetnek.

Az 1993. január 15-i megnyitó, és utána a hat héten át látogatható kiállítás viszont tömegeket vonzott. A kiállításokkal szemben támasztható mai (részben már annak idején is alkalmazott) technikai követelmények felől nézve, persze meglehetősen amatőr és házilagos kivitelezésű vállalkozás volt. Kínálata: a városrész múltjára visszatekintő és jelenét áttekintő dokumentáció viszont szakmai és szakmai körökön kívül is gondolatébresztő lehetett, amint azt a vendégkönyv közel négyszáz bejegyzése is tanúsítja. Mindez valószínűleg azzal is összefüggött, hogy a terézvárosi épületállomány szocialista öröksége körül ezekben a hónapokban kiélezett viták folytak: privatizációt engedő-tiltó épületlisták körüli összecsapásokról, viharos képviselőtestületi ülésekről, lendületes tömbrehabilitációs programokról szóltak a hírek.

A volt vasfüggönyön inneni helyi eseményeknek akkoriban még Nyugaton is lehetett némi hírértéke: a kiállítást – s annak kapcsán a Terézváros lepusztultságán is átsejlő tört fényű csillogást – a Frankfurte Allgemeine Zeitung is terjedelmes cikkben méltatta (FAZ, 1993. 02. 15.Nr. 38., S. 33.).

Az persze, hogy kiállításunk és Terézváros (mellesleg: az itteni befektetési lehetőségek) Frankfurtban is figyelmet keltettek, és egyáltalán: a kiállítás élénk sajtója, kizárólag Dreyer úrnak volt köszönhető. Tanulságos volt testközelben látni, hogy mi is tulajdonképpen a pr-munka, és hogyan kell azt professzionális szinten művelni. Mennyire fontos például a jelentőségtulajdonítás és a tematizálás: a tevékenység lokális érvényességen túlmutató paradigmához kötése és beillesztése valamely szakmai közösségben honos fogalmi mátrixba. A kiállítás berekesztése előtti héten Dreyer úr azzal állt elő, hogy megvan: addig járt utána, amíg megtalálta. Az, amit mi ezeken a (természetesen újrahasznosítható) paravánokon itt összehordtunk-ragasztgattunk, ösztönző háttéranyaga lehet egy olyan progresszív irányzatnak, amely a német városépítészek, városigazgatók és városatyák köreiben mindinkább teret nyerőben van, és ezt úgy hívják, hogy behutsame Stadterneuerung. Ízlelgessük csak a fogalmat, próbálgassuk áttenni magyarra. Jó: jobb híján legyen óvatos városfelújítás.

Dreyer úr a fogalom bevezetését is beindította. Február végén Berlinből és Dortmundból két építészmérnököt és egy egyetemi oktatót hívott Budapestre, hogy összehozva őket magyar kollegáikkal, a városigazgatás képviselőivel és a környezetük alakításába involválható közönséggel, együtt vitassák meg városfelújítás környezet- és értékkímélő irányzata hazai meghonosításának esélyeit. A honosítást a kiállítás két záróeseménye szolgálta: egy szakmai vita-délelőtt a józsefvárosi önkormányzat tanácstermében és egy pódium-vita a Goethe Intézetben. Szép számú közönség jött össze mindkettőn. A laikusok az akkoriban újdonságnak számító (még illúziókkal kísért) közmeghallgatást látták az összejövetelben, a szakmák képviselői tárgyi és szociális örökségeink óvó-védő alakításának megközelítéseit taglalva, keresték a közös platformra kerülés lehetőségét. Ki-ki a maga módján, a városfelújítás óvatos irányzatát az éppen időszerűnek gondolt problémára operacionalizálva. Ha nem leszünk óvatosak – fejtegette például Terézváros főépítésze, akit talán a józsefvárosi helyszín akkori adottságai is megihlettek – fel kell készülni a legrosszabbra: mégpedig arra, hogy Terézváros Budapest Harlemévé válhat. (Közölve: Magyar Hírlap, 1993. 02. 21.) A korrekt beszédet ekkor már középhaladó szinten gyakorló és a kulturális színesedés irányában toleránsabb német kollegák ezen a ponton sűrűn tekergették fejüket a plafon felé, jelezve, hogy ami náluk behutsam-langsam-step by step, azon ők nem egészen ezt értik.

Az a lakótömbökben élők napi életvitelére érzékeny, gyakorlatias megoldásokra orientálódott életminőség-javítás. Tervezői, városigazgatási beállítódás, amely a finalista, zárt struktúrákban gondolkodó városrész-felújítás és tömb-rehabilitáció alternatív irányzataként értelmezhető. Ezzel szemben a behutsam-irányzat az értékek örökségében – a társadalmi örökségben is – gondolkodik, és a laikusok, civilek együttműködési készségére számít. Szellemi és anyagi értelemben is páratlan nagyságú és értékű vagyon szabadult fel ezekben a belvárosi kerületekben, a közjóra hasznosítás kiterjedt lehetőségeivel. Éljenek a lehetőségekkel!

Éltünk is, ismét élni tudtunk a szabadsággal. Negyedszázad múltán visszatekintve, megállapítható, hogy a terézvárosi vagyongazdálkodás kiállításunk idején formálódó működési gyakorlata alapjaiban rendezte-forgatta át a paravánjainkon bemutatott és azokról lemaradt épület- és lakásvagyont a benne élőkkel együtt. Nem a harlemesedési verzió irányában. Inkább az osztás (leosztás, kiosztás, újraosztás) strukturális átrendeződéseket (felszabadulásokat, forradalmakat, nagy váltásokat és változásokat) végső soron mozgató gyakorlata szerint. A nagy játékosok nagyot kaszáltak, a megélhetési játékosok sem jártak rosszul, akiknek meg nem jutott, azok kihullottak az örökségből. Jutott is, maradt is. Az örökség javult is, strapálódott is, pusztult is tovább. Tennivaló maradt vele bőven. Csak óvatosan, körültekintően – behutsam.

Maradt végül az elszámolás támogatónkkal, a REC-kel, ahonnan másfél hónapon át a legkisebb érdeklődés sem mutatkozott a produkció iránt. A kiállítás megnyitójáról hiányoztak, később sem jelezték, hogy látták az anyagot, a rendezvényeken sem jelentek meg. A dologi kiadások számláival azért persze el kellett számolnom egy rövid teljesítés-jelentés kíséretében. Összegezve a bizonylatokat, a nagyvonalú segítséget hálásan köszönve, jeleztem az intézménynek, hogy a megítélt összegből sikerült 26.650 forintot megtakarítani. Küldeném is mindjárt postán az intézménynek. Mit küldenék, hova? – nem értette az előadó. Aztán én nem értettem. Aztán megint ő nem értette. Végül megértettem: ne kavarjunk mi bele az elszámolás rendjébe azzal a nyomorult maradvánnyal. A dolog annyiba kerül, amennyit adtak, a bizonylatot küldjem. Ezt is megtanultuk.