A fölvonulást, amely ebben a kis zalai községben is összejött, nagyjából-egészében hasonlóan a többi határ menti – az egykori határsávba sorolt – kisközség fölvonulásaihoz. A szemtanúk és a résztvevők emlékezete szerint sajátos mozzanatokkal is átszőve. Például Kele Józsefné, Szilágyi Erzsébet kónyai deportált ötvenhat-idézésében, aki fiatal házas volt 56-ban, amikor férjével végre visszakerülhetett szülőfalujába, Rigyácra:
„Hát itt is a faluban má lehetett hallani a Rádióban, hogy ez vagy az van… Itt is vót egy-két asszony, akiben benne vót, ahogy bennem is, hogy evittek bennünket, meg vótak a kommunisták, akik bitarótak itten mindent. Vót, aki a gépcséplőnél (a cséplőgéptől beadás idején – S. J.) evitte a buzát, ráfogták, hogy evitte, hogy ellopta, aztán megbüntették, börtönbe zárták érte. Na most, amikor ez a bizonyos 56 lett, akkor ennek az anyósa, már nem volt fiatalasszony az se, meg egy-kettő másik, végigmentek a falun, hogy nahát most gyerünk asztán, hogy na, most asztán kaptok kommunisták, mer mivelünk eszt tettetek, aszt tettetek. Hát én akkor voltam éppen a fiammal terhes, má ekkora hasam vót. Gyüttek, hogy csatlakozzak. A szomszédba is gyüttek ketteséve, kiabátak, mer ott meg az egyik szintén ilyen kommunista volt. Az uram meg átszót neki, hogy – Ferkó gyere má, me gyünnek, asztán téged is… Asztán hátú az udvarba ebujtatta a sasába (kukoricaszár – S. J.), pedig ő is ott űtt fönn a színpadon. (A rendészek között, akik elzavarták őket a faluból, amikor kiszabadulásuk után, Sz. E. és vőlegénye megjelentek a kultúrházban rendezett táncmulatságon – S. J.) Az uram mindig csitított engem is, hát jóindulatú ember vót, hát ebujtatta azt is. Mer közben szomszédok lettek. Én meg nem szótam erre semmit se, csak mondtam, hogy én meg csatlakozok. Mentem velük. Mer én más indulatú vagyok. Akik azon körösztű mentek, azok egy életen át nem tudnak mások lenni. Az az asszony is, akinek a vőjét evitték annak idején. Ez már akkor öregebb asszony vót, fogta a nagykést, egy olyan kés vót nála, hát jó nagy kés. Én nem láttam annyira, mer a köténye alá dugta. Asztán mikor hozzájuk csatlakoztam, mer mentünk erre fölfele asztán, az egyik házhoz bemennek… – Na, Jancsi… Hun van a Jancsi? De az asszony má vette elő a kést, aszt má láttam én is. Az meg gyorsan be a katrócba (tyúkólba – S. J.) bebújt, de a lába meg kinn vót. Megijedt, hát ennyi embertű... Az meg a lábánál fogva kihúzta. Na, aszongya: – Micsinyátá? Számon kérte. Számon kérte szabályosan, és akkor az hímót-hámót, mit tudom én. De bántani, de nem bántották.”
Nem bántottak Rigyácon senkit. Talán mert a mögöttük hagyott két évtized tapasztalatai arra intették őket, hogy jobb a békesség, a viszonzás ideje nemigen szokott elmaradni. Így aztán tettes, áldozat, kőbe véshető esemény híján, emlékkövet sem tudtak elhelyezni a zászlórúd melletti halom oldalára. Az emlékműavatás ünnepén a községvezetés személyre szóló meghívóval, kitüntetett figyelemben részesítette az 1956-ban születetteket, közöttük Kele Józsefet, Szilágyi Erzsébet fiát is. „Mert ti vagytok az igazi ötvenhatosok” – szólt az indoklás. Az ünnepség végén az „ötvenhatosok” otthonaikba haza, a községvezetés és a hivatalosságok a községházára mentek, és ott ittak-ettek egy jót a forradalom emlékére.
|
