jó két évnyi kivárás után bejelentkeztünk Medgyesi  Gergely Árpádhoz, a Hortobágyi Nonprofit Kft ügyvezető igazgatójához és Kovács Zitához, a kft felett tulajdonosi jogokat gyakorló Hortobágyi Nemzeti Park igazgatójához álláspont-egyeztetés végett.  Helyszín: Hortobágy-Máta, a Nonprofit székháza, ahová – némi kapacitálást követően – igazgató asszony kijött a debreceni központból. A megbeszélés tárgya: tisztázzuk végre, hogy mit nem látunk mi és nevezett szervezetek kristálytisztán az itt többször (legutóbb >> itt) felemlegetett ökoturisztikai megaprojekt megvalósítása körül és ennek kapcsán az alapítványunkat ért meglehetősen súlyos anyagi és nem anyagi veszteségeket illetően. Mi tagadás, nem sokra jutottunk egymással. Mi úgy gondoljuk, hogy ha három-négy-öt év telt is már el azóta, és alapítványunkat kár érte, az azért még felidézhető – legalább felidézhető – lehet ma is ugyanazokban a szerveztetekben, amelyek (szerintünk) nekünk, és ami ennél sokkal súlyosabb: a hortobágyi környezetben nyilvánvaló károkat okoztak. Úgy gondoljuk – még ha már talán avitt is ez az álláspont – hogy talán az a célravezető, ha egy intézmény és annak vezetői szervezetüket annak múltjával, jelenével és perspektíváival együtt vállalják. Továbbá: mi ha akarnánk, se tudnánk „Spongyát a múltra!”- álláspontra helyezkedni, ha egyszer a (nem is olyan régi) múltban történt a baj. Nevezett szervezetek vezetői – úgy tűnt – nem így gondolják: szerintük, ami volt az volt, nekik ahhoz nincs közük (rálátásuk), nem ők állottak akkor az élen. S ehhez még pár, alapítványunknak adresszált jó tanács: máskor papírozzuk le időben az einstandolást, ha valamit akarunk; a főnökkel beszéljünk, ne a megbízottjával, aki esetleg csak annak mondja magát; továbbá közbeszerzésre be se adhattuk volna mindazt, amin dolgoztunk. A szabályok szerint, amikre ottan a nagy Hortobágyon nagyon kényesek stb. (Egy megjegyzés ehhez: mi azért eléggé jól elboldogulunk bizalmi alapon is működésünk másik célterületén: a határ menti megyékben.)
     Egy szó, mint száz: nevezett szervezetek és alapítványunk álláspontja egymást kizáróan ellentétesnek mutatkozott. Érvelni emellett, amellett is lehet. Eközben csak azt nem értettem, hogy ha a múlt annyira nem rájuk tartozik, akkor annak békülékeny emlegetése is, miért váltja ki belőlük minduntalan a sértett méltatlankodást? Valami közük mintha mégiscsak lenne hozzá? 
     Jobbnak látszott témát váltani, gondolván, hogy ha már a nemzeti park igazgatónője kissé megkésve kifáradt ide, talán elérhető lenne nála egy-két apró előre lépés évtizedes törekvésünk terén: például a szokványos Hortobágy-imázs és rögzült fogalomkör valamelyes nyitottá tétele a társadalomtörténeti megközelítések előtt. Szó se lehet erről, ez nem a nemzeti park kompetenciája. Jó, akkor legalább annyi, hogy a Pásztormúzeumban azt a „korai szocializmust”(?) idéző táblát, ha esetleg ki lehetne cserélni valami kevésbé megtévesztőre. Esetleg azok az ötvenes évek diadalmas világát idéző Hortobágy-filmrészletek is, ha frissíthetők lennének ugyanitt… Nem, nem frissíthetők, ez másik szervezet kompetenciájába tartozik. Jó akkor esetleg, ha majd mégis… Nem – és itt igazgató asszony felállva a tárgyaló asztal mellől, röviden jelezte, részéről elég is volt a képtelen és bosszantó fölvetésekből. Az ő ideje drága az ilyesmire. Hát… úgy tűnik a „háenpés” kevélységnek – Zrínyi Miklóssal szólva – az „irigy üdő nem árthat”. Mit sem változott az az idők folyamán, de mi azért bizakodunk.
     Nem ok nélkül: Medgyesi igazgató úr végül is előállt egy két héten belül konkretizálandó együttműködési ajánlattal, aminek kapcsán talán újragombolható lehetne a rosszul begombolt mellény. Próbálkozzunk újra? Természetesen állunk elébe. Sok éven át halmozódó szellemi muníciónk hátha hasznosulhatna ezúttal Hortobágyon is. Hátha…
    Addig is, ha már itt vagyunk megint, néhány fotó az őszi verőfényben.  A nem túlzottan agyonstrapált ötlyukú hídról, ami kilenclyukú társához felzárkózva, mintha kezdene a mai Hortobágy jelképévé válni. És a csárdák csárdájáról, ahol nem „munkálkodik a cimbalmos”.