Havi képmelléklet

„Új szél fúj a Hortobágyon” –

írta Tóth Árpád 1912-ben, amikor még a „sáros város, civis város” tisztségviselői latolgatták közlegelőik hasznosításának esélyeit és a puszta arculatának alakíthatóságát. Mi legyen a Hortobággyal? Jó száz évvel ezelőtt sem számított ez új kérdésnek. És a kérdés azóta is fel-felvetődik a tovább nem halasztható megújulás reményének kíséretében.Mostanában különösképpen. A múlt év októberében kormányhatározattal (1747/2017. X. 18) elfogadott Nemzeti Turizmusfejlesztési Stratégia a „csökkenő élménykínálat és vonzerő” folytán kiüresedő Hortobágy-márkanévvel szembesülve, „Új Hortobágy” koncepció megalkotását helyezi kilátásba. Hát… ha a vízió és szellem, az akarat és együttműködési készség, továbbá (és főleg) a napi aprómunkára való hajlam együtt lenne – reméljük együtt lesz – tennivaló is lesz itt bőven. Sok éve kezdődött, rendszeres hortobágyi terepjárásaink során a puszta valóságos arculatával szembesülve, talán megkockáztathatjuk: nem annyira a forrásokszűkösségén, sokkal inkább a fent említett képességek és hajlandóságok hiányán múlott a vonzerőnek az a hanyatlása, amely az 5-10 évvel ezelőtti állapotokkal való összevetésben is szembetűnő.
Itt van mindjárt a 33-as útról nyíló egyeki útelágazás mellett, szemben a Patkós csárdával a Nyugati Fogadóház: a Hortobágyi Nemzeti Park kapuja. TÚRAKÖZPONT – hirdette még pár éve is homlokzatán a felirat, jelezvén, hogy a takaros épületegyüttes szálláshely és kiindulási pont egyben. Kerékpártúrára például az ide torkolló történelmi Sóúton. Biciklivel nekivágni innen a pusztának, régebben sem volt kockázatmentes vállalkozás, de száraz időben szórványos ösztönzések a nemzeti park részéről még előfordultak. Mára egy-két kerékpárutat jelző, koszlott tábla és a rozsdálló támaszték őrzi az egykori szándékok emlékét. A fogadóház lakott volt, udvarán lovak, szamarak legelésztek. Mára üres és elhagyott. A nevezetes Meggyes csárda innen is, a 33-as felől is megközelíthetetlen. Zárványcsárda, pusztulóban. Mire újították fel? Ki tudja…

Hortobágyi Nemzeti Park, Nyugati Fogadóház

2017. április

2014. augusztus

A Sóút bejárata az egyeki útelágazásnál, 2017. április

Tovább haladva, lépjünk most túl a Halastavak és Kungyögy-telep közbeeső élménykínálatain, a sajtó is, alapítványunk is eleget foglalkozott velük. A kerékpárúttal közöttük és tovább Máta felé, ne is próbálkozzunk. Nézzünk be inkább a központba: és egyúttal nézzünk félre is a sokat emlegetett ötlyukú híd mellett elhaladva. Vajon ki vállalja a sehonnan sehova vezető, balesetveszélyes építmény fenntartását, karban tartását három évvel az után, hogy annak „patyomkinos” átadása megtörtént? Az önkormányzat, mert a területén van? A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága? A Pásztormúzeum és a Látogatóközpont kiállításai fölött bizony eljárt az idő: ma már kiállítás-kövületeknek számítanak ezek inkább. ”Az, igenis, interaktív” – világosított fel a nemzeti park egykori igazgatója, amikor szóba hoztam neki, hogy a Pásztormúzeum „korai szocializmusra” vonatkozó anyagának frissítése esetleg időszerű lenne. Ez a többi frissítenivalóval együtt a Magyar Turisztikai Ügynökségre tartozik, igazított el nemrég utóda. Bonyolultak lehetnek errefelé az illetékességi viszonyok. De hát, aki jogász, az csak tudja, aki meg csak úgy járkálgat itten, az nem érti úgyse. Rá a kínálat és annak vonzereje tartozik.

Illusztráció a „Korai szocializmus” c. táblán a rideg pásztorkodás hanyatlásához.

Hét-nyolc éve, amikor „Hortobágyi dédunokák” programunk keretei között két alkalommal is, kisiskolásokkal járogattunk a Látogatóközpont kézműves-udvarába, próbálgatni a mesterségek fortélyait, még volt sürgés-forgás a műhelyek között. Az előtérben (a múlt évben Kossuth díjjal kitűntetett) Galánfi András népi iparművész saját szénrajzai előtt avatott be a hajdan volt pásztorélet mindennapjaiba. Hol van már ez… A Nagycsárda akkoriban is döcögősen üzemelt, azóta – felújítva – hol működött, hol nem. Mostanában mintha éledőben lenne, de kong az ürességtől, és ez nem igazán csábítja az arra járókat. Marad a kis pizzéria a közelben a valami okból gulyásnak hirdetett sertéstarjás, hasaalja-szalonnás bablevessel. Az öt-hat éve még forgalmas Hortobágyi Fogadó régóta zárva. A környezete ennek megfelelő.

Galánfi András , 2010. Hortobágyi Fogadó, 2017.

Ha már a gasztrokínálat: folytassuk a Kadarcs csárdával? Hagyjuk inkább. Tegyünk kitérőket a pusztába? Nem kockázat nélkül való vállalkozás. A puszta – megváltoztatva a megváltoztatandókat – mintha visszatérőben lenne „zárt terület” státusához. De hát innen szép följönni, most, hogy ismét a változás frissítő fuvallata – a megújulás reménye - van feltámadóban a Hortobágyon. Mert – visszatérve Tóth Árpád verséhez –:
Tetszik neked, vagy nem tetszik:
Más időkre ráébredsz itt,
Nem heverhetsz lusta ágyon...
Új szél fúj a Hortobágyon.
A sok-sok projektből, jelentésből, bizonylatból, prospektus-szövegből kitekintve, vajon ráébrednek-e erre: valóságos illetékességükre az illetékesek?