nagyjából-egészében ugyanaz a sors várt, mint a sztalóvajákra hajazó alumíniumtálcás önkiszolgáló éttermekre és a kis Mackó- és egyéb büfékre a Nagy Medve árnyékában. A korszakváltás nem érzékeny a minőségre: a vendéglátóipar szocialista korszakának jellegzetes egységei közé sorolódva, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a presszók is ritkultak, alakot váltottak, el-eltűntek a pesti-budai utcákról. Eltemetődésük első jelei jóval korábbról valók: „A hatvanas évek végén, a hetvenes évek fordulóján már megindult a lambériával burkolt rusztikus hullám, ami napjainkra a rézmaffia sörbárőrületével kiegészülve, arcnélkülivé tette a vendéglátást. A hanyatlást csak fokozza az újhideg helyek, a pizzázók, gyorsbüfék világa” – vázolja a végromlásba vezető út állomásait a zseniális Bodor Ferenc, pesti presszókultúráról kiadott monográfiájában. Ezerkilencszázkilencvenkettőben. Ekkor már négy éve volt annak, hogy a Régiposta utcában megnyílt a Mc Donald’s első magyar üzemegysége. És miután a sorsfordító eseményt kormányzatunk legfelső szintjének képviselői a mindenkori birodalomváltásnak kijáró tisztelettel üdvözölték, Big Mac-jére, sajt- és egyéb burgereire várva, száz méteres sorokban kígyózott a tömeg az üzlet előtt. Mi köze lehetett már ennek a presszózáshoz és Bodor Ferenc világához? Nem sok, akkor sem sok, ha a változás mérföldkövének igazán ez az esemény tekinthető. Négy évvel az első „meki” berobbanása után Bodor az „áramvonalas kávéfőzőgépek”, „csillogó-villogó wurlitzerek”, „metlachi burkolatok” „Klee-mintás függönyök” és a „neonok” – figurák és feliratok – maradványait lajstromba véve a pesti utcán, a mekdonaldizmus előtti Amerika ötvenes-hatvanas-hetvenes évekből itt felejtődött nyomait kereste.
Az Oktogonhoz közeli Rozmaring az Andrássy út sarkán, átvészelvén a presszókultúrára is vészt hozó ötvenes évtizedet, a rendszerváltozás kezdeti éveiben még működött. Fénykorához Bodor szerint a Brazil is hozzá tartozott az út szemközti oldalán: „...két presszó egymással szemben: …Mint Stan és Pan, Hacsek és Sajó, Hepe és Hupa, az FTC és az MTK. Ezekben gyűléseztek a focirajongók, lévén a közelben a kádereknek megnyugvást adó Labdarúgó Szövetség.” A fáma szerint a Rozmaring inkább a futballdrukkerek, totózók, jegyüzérek, a Brazil inkább a lovi látogatóinak, tippadóinak és -vevőinek törzshelye volt. Fontos találkozási pontok, hatósági szempontból sem érdektelen csoportosulási lehetőségek helyszínei a kemény és puhuló diktatúra évtizedeiben. Mellékelt fotónk a Rozmaringról kritikus évből: 1957-ből való. Korabeli „villámcsődület” a presszó bejárata előtt. Meccs előtt? Meccs után? Más alkalomból? Különösebb alkalom nélkül? Provokált akció nyomán, megfigyelés alatt? Csak találgatni lehet.