Az út túloldalán – az enyészetnek átadott Hortobágy Fogadón túl – az üzletsoron zárt, kiürített üzletek: eladó, kiadó, eladó, eladó… A „TOALETT” (zuhanyozóval) zárva. Vagy eladó ez is?
Látogató híján mit is tehetnének a bérlők? Mondják a községben, hogy az üzleti élet áthelyeződött a Körszín mellé, a piactérre a bódékba. Ott talán olcsóbb az üzletvitel. De a bódésor is zárva, talán ha két bodega üzemel.
Odébb, a Pusztakemping valamikor forgalmas hely lehetett. Legalábbis erre utalnak a bejárata mellé helyezett tábla aggályos figyelmeztetései: hogy a forgókapun egyszerre csak egy személy léphet be (1. pont) és a belépő nagyon ügyeljen arra, hogy a kaput maga előtt tolja, mert az nem automata rendszerű (4. pont). Biztos, ami biztos: legjobb, ha a kapura hegesztett sűrű rács tartja távol az illetéktelenül behatolókat. A község lakóit is, akik jó ivóvízért jártak ide, amíg lehetett. Távolabb, a kemping udvarában a vendégház és mellette a bungalósor – vendégre, bérlőre, tulajdonosra várva? – üresen, zárva.
Hortobágy – a község és a puszta is – az arculatformálás és identitáskeresés nehézségeivel szembesülve, egyelőre a pangás állapotában. Helyenként a nagyot akarással társuló lépték- és mértékvesztés jeleivel. Az ötlyukú híddal például. A turistacsalogató attrakciók közül – talán nem véletlenül – a községben egyedül az új híd felé nem mutat eligazító tábla. Az ízléssel tervezett fahíd helyett létrehozott alkotmány létezésétől jobbnak látszik eltekinteni. A község mintha nem vállalná, a beruházó nemzeti park mintha nem venne tudomást róla. Eladó? Kiadó? Fenntartóra várva? Talán, ha hídpénzt szednének… Látványt rontó (és balesetveszélyes) valóságában mégiscsak ott van. Az eredetileg ízléssel tervezett, környezetébe illeszkedő fahíd helyett és helyén
A Látogatóközpont udvarán – a látogatottságra készültség ígéretes jeleként – a tíz éve üzembe helyezett kis szafári-busz mellett új panorámás busz is csábít a „puszta vad arcának” megtekintésére. A Vadasparkba. Hagyjuk most az odavezető út, a vadregény és vadkínálat részletezését, hadd jöjjenek a zsúfolt buszok. Végül is az elgondolásban voltak, vannak és lehetnek még vonzó elemek is. A pentezugi vadlovak látványa például. Ide dzsip szállítja ki a látogatót, ha már a parkban betelt a kínálattal. (Külön fuvar, külön díjjal.) Csak hát ott meg Christin, a Kölnből vadlovak tanulmányozására áttelepült etológus hiányzik. Ő – egyelőre vagy végleg? – hazament. Szaktudása, lélekkel áthatott (német-magyar-angol nyelvű) előadásai pótolhatatlanok.
De ha a „puszta vad arca” helyett az élmények szelídebb kínálatával is beérjük: útközben, mindjárt a községtől másfél kilométernyire, ott az Állatpark: őshonos háziállataink állománya. Hangulati felvezetésként, anno még bivalyok bóklásztak, szürkék legelésztek az út jobb oldala felőli legelőkön. Szürkemarha elvétve még előfordul, bivaly már sehol. Az őshonos állomány erősen megcsappant kínálata várja a látogatót. Takarmányozási gondok, munkaerőhiány? Egy-két – annak idején nagy felhajtással beharangozott – fejlesztéspolitikai adalék az utóbbi évek menedzsmentjéhez. Ezek nem kérnek enni: a park melletti „játszótér” és a fogadóépület gyerekfoglalkoztatásra berendezett helyisége Tersánszky J. Jenő Jancsi-csacsiról írt, illusztrált meséjének lebutított változatával a falon. (A valamikori tartalmas és informatív háziállat-történeti kiállítás helyén.) No és a komfortkész vendégvárás – itt alább megszemlélhető – csúcsa: a babát és mamát állítólag még nemigen látott baba-mama szoba. Pár éve még kinyitották nekünk, ma márt a kulcsa sem volt fellelhető:
Hova mehetnénk még? Mátára talán. Igaz: a Nyerges, a Club Hotel ott is zárva, az üdülőfalu üresen és pusztulóban, de a Fecskeház és egy-két bemutatóhely – ha gyéren látogatott is – még látogatható. Úgy egyben az egész inkább csak lehetőségeiben él. Kiadó? Eladó? Bérbe adó? Gazdára, fenntartóra várva. Hasonlóan Kungyörgy-telep és a Halastavak pár éve még ígéretes – mára félbe-negyedbe hagyott – vonzásközpontjaihoz. Próbálkozzunk kerékpártúrákkal? Elvileg lehetséges, gyakorlatilag – járható utak és a kerékpár-kínálat hiányában – nehezen kivitelezhető. Vágjunk neki „csak úgy” a pusztának? Zámnak? Angyalházának? A kunkápolnási réteknek, az egyek-pusztakócsi mocsaras vidéknek? Nem ajánlatos. Könnyen nyakunkba hoznánk az őrt, aki terepszántó terepjáróján utánunk eredve, hajtana ki a területről, kilátásba helyezve a büntetést is, amiért lábbal tiporjuk a szabályt és az ősgyepet. Mihályhalmától a borzasi legelők felé végképp ne merészkedjünk. Ott még valószínűleg tart a bombázó lőtér (7000 hektár) ki tudja mikor és mennyiért kezdődött lőszermentesítése. Ami a Látogatóközpont kerítésének támasztott kis táblák szerint lehet, hogy már be is fejeződött, de az is lehet, hogy majd be fog fejeződni valamelyik fázisának valamelyik szakaszában. Ki tudja mikor, minek és kinek?
Kungyörgy – a kiállítótérnek szánt magtárépület a rokkantaknak fenntartott (autóval megközelíthetetlen) parkolóval.
Mindazonáltal a pusztába belépni persze lehet, belépőkártyákkal és – egyre nehezebben elővarázsolható – szakavatott kísérővel, tanösvények mentén. A tiltó táblákon olvasható eligazítások szerint kártyák a nemzeti park fogadóhelyein válthatók: a Nyugati Fogadóházban (tartósan és régóta zárva), Mátán, a Club Hotelben (zárva) és beljebb Góréson, a ragadozó madarak repatriáló állomásán. Utóbbi a fent jelzett pusztavédelmi rendtartás következtében turista számára nem közelíthető meg. Legfeljebb kártyával, ami viszont – úgy tűnik – jelenleg jó eséllyel csupán egyetlen helyen, Hortobágy községben, a Látogatóközpontban kapható. A Hortobágyi Nemzeti Park kihelyezett központjában, amely – lépten-nyomon érzékelhetően – képtelen megfelelni parttalanná növesztett feladatköreinek. Működése – úgy tűnik – vergődés a hatásköri zavarok és a hiányhelyzetek hálójában. Ezen már a szépséges pusztafotó-kínálat és azok kíséretében a gyagyás prospektusszövegeket visszamondó „sajtószínesek” sem segítenek. A csőd magva persze nem itt, feltehetően a debreceni igazgatóság köreiben keresendő. Talán túl nagy teher helyeződött a nemzeti parkra, amikor az öt évvel ezelőtt tetőző hatásköri küzdelmekben (ha akarta, ha nem) egyszerre – tulajdonosi jogosítványai kiterjesztésével – látszólag „mindent vitt”. Valójában alig maradt valamire tényleges befolyása. Közben Hortobágy – egyelőre jórészt eladóban, de nem eladhatatlanul – gazdátlanul és bezárulóban, ugyanakkor valóságos egyezségekre kész, valóságos kompetenciákkal bíró aktorok közreműködése előtt nyitottan áll történetének újabb fejezete, újabb lehetőségei előtt.
|