Arany után kutatva, már a rómaiak is ismerték a − mostanában „kémiai módszernek” nevezett − technikákat a mai Verespatak környékén. „Még akkor lőpor nem volt, a sziklákat megtüzesíték, s aztán ecettel locsolták meg, így repesztették széjjel.” − írta Jókai Mór az Aranyember Csetátye Máre fejezetében. Akár ecetkatasztrófa is lehetett volna ebből. Sűrű népesség kellett volna hozzá Dacia-ban, s ecet és rabszolga korlátlan bőségben. A mértékvesztés készsége bizonyára akkor is megvolt a hódítókban, az ember természete pár ezer év alatt alapjaiban nem sokat változik.

Manapság viszont az ecetnél hatékonyabb cianidos „módszer” nyomán, ciánkatasztrófa van kilátásban. Sőt − mint hírlik − ciánkatasztrófák a Kárpátok medencéjében: Verespatak mellett Nagymuzsaj (Beregszász körzetében), Felsőcsertés (Déva közelében), Körmöcbánya környékéből kiindulólag.

Másfél évszázada, amikor Erdélyt járva, Jókai elé tárult Csetátye Máre − „ez a tűz nélküli vulkán, ez a hold körhegyeit utánzó sziklaüreg” − még se a cián se a dinamit nem volt az aranybányászok birtokában. Akkoriban higannyal szennyezték magukat és környezetüket, elég kis hatékonysággal. A nemes fém nehezen adta meg magát. „Az arany: király!” − jegyezte fel Jókai. „Nagyon megszolgáltatja magát. A szikla maga ’süket kő’, s csak egyes rétegét híják ’érnek’; abban az arany úgy van beszórva, mint a porszem, mint a csillám. Néha évekig kell a süket kőben vágni, míg az ér fel hagyja magát találni, s néha elvész az, nincsen folytatása, s újra kell kezdeni a munkát. Az arany bújósdit játszik: a kereső törhet utána − a sziklán keresztül. Az ér kövét aztán különválogatják, osztályozzák, a dúsabb a száraz kallóba kerül, a soványabb a nedves kallóba; azt lisztté törik, rostálják, szitálják; egész Verespatak
hosszában ott kótognak a víz hajtotta gépek, mik az aranyat a kőtől elválasztják; hosszú teknők, válúk fenekén marad fenn a drága érc, a tört iszapot vermekbe csalogatják; ’csapda’, ’tűzhely’, ’színpad’ a neveik, amiken keresztül kell mennie; még ekkor sem hisznek neki, higany közé bocsátják, nagy hordókban aranyőrlő malmok azt a higannyal összekeverik, míg a higany az utolsó aranyporszemet is felveszi magába. Akkor a higanyt nagy szarvasbőr zacskóba töltik, kipréselik, a higany keresztül hatol a bőr pórusain, s az arany ott marad a zacskó fenekén, mint fénytelen, sárga por. Azt viszi minden szombaton beváltani Gyulafehérvárra a Csetátye Máre körül aranyásó munkás.”

Pár évtized múltán − a századforduló táján − a magánbányászok kis zúzói mellett már részvénytársasági keretek között, kincstári bányaüzemben is törték és mosták Csetátye Máre szikláit. Akkoriban, nagyüzemi körülmények között 30 kilogramm aranyat is ki tudtak termelni évente. Ma ennek a százszorosával kecsegteti magát és a román államot a beruházó: a Rosia Gold Montana Corporation (RMGC).
Talán ezzel is: a mértékkel is, baj van, baj lesz itten… „Másutt van az aranybánya!” − figyelmeztet Jókai.