Augusztus • „Minden reggel, ha a Széchenyi

téren keresztül a reáliskola felé mentem, azt néztem, lestem, hol nyílik valami lehetőség arra, hogy kiszabaduljak a fel nem ismertség fojtogató börtönéből. Álmos parasztok ácsorogtak gatyában, pitykés mellényben, és nem tudták, ki halad el mellettük. Sült tököt majszoltak nagy karaj kenyérrel, és az aszfaltra köpték a tökmagot. Álmosan, porosan fonnyadtak a széles fasor platánlevelei a tér közepén, a város két alvó műkincse között. Mert bal felől ott áll a Lechner építette, gyönyörű városháza, mosolygó magyar barokk, kecses monumentalitással, melynek kanyaros díszei vitézkötésre emlékeztetnek. Jobb kéz felől pedig Fadrusz bronzszobra áll, mely a számos Tisza grófok egyikét ábrázolja, zömök, izmos férfit, aki az összegyűrt kalapot markolva csontos öklével egy botra támaszkodik, olyan heves nehézkedéssel, hogy az ember várta, mikor reccsen a vasbot.

     Néha ökörcsordát hajtottak keresztül a Széchenyi tér nagy fasorán. Óriási, szép ívű szarvak erdeje inogott bőgve, mint lassú szélben, a kecses városháza és ama bronzbéklyóba vert Vulkán között. Az az épület és az a szobor vannak itt ébren, és állnak itt őrt. De most egy század huszár lovagol el közöttük. Elöl az elegáns, fiatal, arisztokrata tiszt pompás lovát táncoltatva kacéran tiszteleg a korzón elhaladó, elegáns hölgynek: – Kisztihand. – A hölgy mosolyogva éppen kissé magasabbra emeli szoknyáját, mert a járdára köpött tökmagokon kell átlépnie.”

                                                             Balázs Béla: Álmodó ifjúság