− a községben az idősebbek ma is így emlegetik − hamar megtaláltuk. A művelődési házzal egybeépült vendéglátó ipari egységet kellett keresnünk a falu központjában. 1913-ban nyitott itt vendéglőt Bús Pál. A család Magyarkanizsáról érkezett az öttömösi földek urának, Magyar Imrének felparcellázott birtokára. A vendéglő a következő évtizedekben községformáló tényező, a falu társas életének központja lett: könyvtár, olvasókör, gazdakör is helyet kapott benne. A kulákkampány idején a családot kitelepítették, internálták, otthonukat, vendéglőjüket kisajátították.
Késő délután lett, mire autóval tovább indultunk a kocsma környékéről Ruzsa felé. Magyar Imre faluvégi nyughelyét már az esti szürkületben értük el. Az öttömösi homoksíványos pusztákat megszelídítő községalapító végakaratában egyszerű temetésről rendelkezett, a birtok „úgynevezett fenyőfákkal körülvett” − ma kis akácos övezte − temetkezési helyén. Közelében oszlopok közé fogott fémdombormű emlékeztet a törvényen kívül született első fiúra, Lászlóra, aki 25 éves korában − 1843-ban − hajóra szállt Fiuméban, és világtengereket, földrészeket bejárva, végül Afrika mélyén lelt fejedelmi feleségre, birtokra, választott hazára. Onnan küldte felfedező útjain lejegyzett megfigyeléseit, térképeit szülőhazájának akadémiájára, amely 1858-ban levelező tagjai sorába emelte. Időközben apja is nevére vette, sőt 1870-ben diktált végrendeletében sem feledkezett meg róla: két negyedfű üszőt, egy pár anyabirkát és négy kost hagyott ifjúkori botlását idéző gyermekére. László akkor már hat éve halott volt. Most pedig itt áll apa és fiú az öttömösi erdőszélen. Egymás mellett, egymásnak háttal.
(Magyar Imre végrendelete Öttömös földjéről és népéről írt monográfiában. Öttömös 1998–2008. Szerk.: Juhász Antal.) |
