December • Nyíregyházát és a sóstói tölgyeket,

Benczi Gyula „társulatának” muzsikáját és Virágh Irma énekét hátrahagyva, az ifjú Krúdy Gyula a város szívében, az avilai Nagy Szent Terézről nevezett templommal szemben, a patinás Pekáry-házban lelt hónapos szobára. „Egy darabig látszólag nem is volt egyéb teendőm − emlékezett negyedszázaddal később első lépéseire a fővárosban, − mint a Szent Teréz-templom előtt ácsorogni és onnan hazáig kísérgetni a leányokat. Néha a hold már megérintgette a városligeti fák csúcsait, amíg a Király utca külső részébe elérkeztünk volt. No, majd lesz otthon nemulass, szinte előre hallottam egy vén, más semmire sem jó nőstény visítását, aki imádott hölgyemet bántalmazza... Nem baj, másnap újra lesbe álltam a templomnál (…) mindaddig csak a templomnál, amíg beljebb nem bátorkodtam hatolni a hatodik kerület belsejébe, hogy aztán soha többé ne várakozzak senkire abban a titokzatos kis utcában, amelyre a sekrestye nyílott, amely utca mindig tiszta és csendes volt, mint a papok lakásainak környéke.” Már jól benne járt a kerület sűrűjében, amikor ismét a templom lett hajnalig tartó barangolásainak végállomása: „(…) még egyszer divatba jön a Szent Teréz temploma az én életemben és dalol egy ideig az Adyéba is” − írja ifjúkoruk közös éjszakáit felidéző írásában.

A leányoknak megtetszett az új divat.
Eleinte csak ketten-hárman keltek útra a még sötét templom felé, éspedig olyan összetartozósággal, mint ahogy a leányiskolában kialakulnak a barátságok két-három leány között. Kezdtek egyforma kalapot, egyforma magas, galléros kötényt, zárt zubbonykákat viselni ezek a templomos nők – Diogénesz Blau azt állította, hogy a harisnyakötőjük is egyforma.
A barátnői kör napról napra növekedett. Mindig több leány kéredzkedett fel hajnalonként arra a láthatatlan fogatra, amely az áhítatba ragadta az éj szegény leányzóit… A hatodik kerületben csakhamar híre futamodott a Borozóbeli hölgyek előkelő magatartásának – szegény zsidólányok, akik odáig a Helvéciában várták, amíg háziasszonyuk, Jolán asszony befejezi a mindennapi kártyázást a facér pincérekkel: kíváncsian álltak meg a templom bejáratánál, amíg odabenn a hajóban már szerzett jogoknál fogva okkupálták az első padsort a Borozóbeli hölgyek. A hír átjutott az Andrássy út túlsó oldalára is, az orfeumi kávéházba, ahol egy hajnalon Hédidédi sírógörcsöt kapott és az üzletvezető tudomására hozta, hogy neki ezentúl templomba kell járni, akármit mond az üzleti érdek. Hédidédi ez idő tájt az orfeumi kávéház első konzumnőjének mondatott – tudniillik ő értette legjobban a módját, hogyan lehet a vendégekkel a legtöbb pezsgőt megitatni. Ma is emlékszem Mária-Teréziásan megtermett alakjára, fekete selyemruhájából domborodó kebleire, valamint a fiáker-nótákra, valamint a Ronacher-élcekre, amelyeket Bécsből magával hozott. És Hédidédi nem tréfált. Fejére tette strucctollas, nagy bársonykalapját, felvonta fehér kesztyűit, elbúcsúzott az ámuló vendégektől és csakugyan elment a hajnali misére. A katonás Waldmanné, az orfeum akkori tulajdonosának a neje ugyan nyomban ki akarta dobni személyzetéből a rendbontó Hédidédit, de egy Bibiti Horváth nevű erzsébetvárosi káplán, aki az éjszakai hírlapírók és hölgyek barátja volt: egyházi átokkal fenyegette meg a tulajdonosnőt.
Miután Hédidédinek sikerült a vállalkozás: másnap, amikor a közeli Teréz-templomban a hajnali miséhez be­harangoztak: már nemcsak egyedül a bécsi leány vette a kalapját a muzsikától zengő, dallal, szerelemmel terhelt éjjeli kávéházban, hanem a Télikert második sztárja, ama nevezetes Mágnás Elza is, akiről később az újságokban annyit olvashattunk.
…Ha nem akartunk végleg egyedül maradni valamely sarokban: nekünk is fel kellett kerekedni Adyval és Révész Bélával, hogy a hajnali misére elmenjünk. És soha­sem szakadt le a csillár, amikor mi hárman a templomba beléptünk. Nyilván voltak itt nagyobb bűnösök is. Révész illedelmesen állott a templom végében, míg Ady egy oszlopnak vetette a hátát és nagy szomorúsággal nézegette az Éj térdeplő leányait, akik ebben az időben már csaknem megtöltötték a templomot.
– Menjünk Kovácshoz – mondta suttogó hangon.
A templomból a kocsmába, amint ez már évszázadok óta szokásuk az embereknek.