került kezembe Baitz Béla esete a sertésekkel. A kócsi kényszermunkatábor „szemefényeként” emlegetett rédicsi kántor jó kedélyű ember volt. Emléke megőrződött a tábori folklórban. Egyik történetét nemrég elhunyt rabtársától, Takács Jánostól hallottam:
Még a kitelepítés előtt történt, hogy a hatóságok a kántor klerikális vonzalmai után szaglászva, egyszer a templomba is benyitottak. Mise lévén, Baitz Béla éppen munkában volt a kóruson. Amikor észrevette a látogatókat, szorultságában témát váltva, rázendített a „Schneider Fánira.” Ez viszont a papot paralizálta, aki a kórusnak-híveknek háttal állván, az egészből semmit sem látott. Kitört a pánik.
Hiába volt minden igyekezete. Az 1950. június 23-i határsáv-kitelepítés éjszakáján Baitz Bélát is bevagonírozták a zalaiakkal. Vitték a Hortobágyra, beszállásolva egy juhhodályba „telepesnek”. Kócsott (egyebek mellett) kanásszá deklasszálódván, disznóinak nótázgatott. Úgy látszik, a nyelvi kompetencia eltérősége nem akadálya annak, hogy az ember és a környező lények a kommunikatív közösség életvilágában egymásra leljenek. A rédicsi kántor dala ennek az egymásra találásnak bensőséges pillanatát örökíti meg. A kócsiak körében népszerű dalt − így marad fenn s alakul tovább a nép költészete − évtizedekkel később Balázs Endre, Lentiben élő nyugdíjas tanár − ma ugyancsak kántor − jegyezte fel és kottázta le: |
