március huszonötödike reggelén választani indult az ország népe. Évtizedek óta először szabadon. Emlékszem: sokan ünneplőbe öltöztek a nagy alkalomra. Tizenkét párt tudott országos listát állítani. Ezen felül is voltak − lettek hirtelen − pártok, amelyek élni tudtak a szabadsággal, pontosabban a kampányra biztosított közpénz könnyű megszerzésének lehetőségével. Az egymást egymás programjának, jelszavainak eltulajdonításával vádoló kis fantompártok. Jöttek, „kaszáltak” egy kicsit, aztán felszívódtak az ismeretlenségben. Múltat idéző, kisumbuldás kis stiklik − mindenesetre nem jó ómen a szabadság hajnalán.
Hol volt ekkor még az osztások és leosztások későbbi merészsége? Bár biztatásban már ekkor sem volt hiány:
„Nem személyek ellen harcolunk. Ha az egykori vörös báró tőkepénzesként egy igazán szabad piac résztvevője lesz, lelke rajta, inkább játsszék a tőzsdén, mintsem szolgálati fegyverével játszadozzék. Ha a KISZ panziót nyit volt agymosó iskolájában, ez nem az a KISZ, amely adófilléreinket ellenünk használta, csak egy az újgazdag vállalkozók között, akik kétes eredetű pénzekkel szállnak be a szabad versenybe. Lelke rajta. Ha a hajlékony gerincű karrierista ma demokratikus irányban karrierista, ez a demokrácia erejét mutatja. Isten hozta Önöket, karrieristák: gyarapítsák bátran sorainkat, nem ellenezzük, hogy tollasodjanak, nem bánjuk az önök neofita túlbuzgalmát − nagyszerű dolog, hogy Önök időben váltottak, s úgy hisszük, érdekük a magyar nemzet szabadsága. Lelkük rajta. A kiváltságokat nem negatív módon óhajtjuk mi megnyirbálni, csak ki akarjuk őket terjeszteni az egész nép körére. Nem elvenni, adni akarunk. Másoknak, magunknak, mindenkinek.” Tamás Gáspár Miklós. Szabad Demokraták, 1989, 4-5. sz.
|
