egy szó sincs a NOSZF-ról. Hogy ilyen is volt nálunk: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom novemberre átcsúsztatott ünnepe. Jó esetben − hétvége közelében − további „csúsztatási” lehetőségekkel megfejelve. Nézem a naptárt: az idén november 7. szombatra: egyébként is „szabad” szombatra esett volna. A nem igazán szerencsés egybeesés a nyolcvanas években a csúsztathatóságok szempontjából már valószínűleg nem osztott, nem szorzott volna. Porladt a rendszer, s benne a NOSZF legendává stilizált valósága és a világot valóságosan formáló eszméje is porladt.
„Óh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimír Iljics, ilyen?
− faggatta Füst Milán a Vezért, prófétai invokációjába némi iróniát is vegyítve −
Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen átal s marad meg a csontok velejében, ami nincs már?
Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hűségre, hogy, ha szomorún is, komoran is és végleg elkeseredve
De még a veleje se felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, mert háromszor szent az Úr?
Oh felelj hát, aki vajszivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi az Eszme,
Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót akar, azért annyira kegyetlen,
Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap
Büntettél, aki jó voltál, – mint a hegység oly nagy volt benned a jószándék
S mint a felhő, amely megűli hegyét, a borúlat is oly nagy volt homlokodon.
Oh Vladimir Iljics, vajjon lehet-e segíteni az emberi lényen? Hiába idézlek, −
Tavasszal még mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb
És nincs felelet e világ völgyeiben.
S hiába ülök itt s várok már oly régen jelenést, itt semmise mozdúl
Csak a képed bólogat olykor s szomoru szemed int
És gigászi munkád.”
|
