Havi képmelléklet

Április - Aki a társadalom egy kis szegmensének
aprólékos (mikrotörténeti) rekonstruálására adta fejét, az jobb, ha nem üti bele az orrát a nemzeti emlékezetpolitika formálóinak küzdelmeibe. Ott gigászok harca dúl, megsemmisítő ítélet-röppentyűk (a szellemi élet „keretlegénye”, „nyilvánosházi madame”-ja stb.) kíséretében. Mi közünk lehet ehhez? Semmi. Az egymásnak feszülő „elvi” kérdések hátterében folyó, nyersen materiális természetű – a „források” elosztása körüli – ellentétek sem tartoznak ránk. Témakörünk érintettsége folytán ugyanakkor néha mégiscsak lehetnek kérdéseink: munkánk közben felvetődő, kézenfekvő kérdések. Hogyan hasznosulhatott például az az egymilliárd forint, amit a kedvezményezett Terror Háza a közeli múlt élő emlékezetének megörökítésére kapott? Annak idején az osztás célja és a végtermék minősége körül történtek ütésváltások a történész-szakma megbízott, kiszorított és önérzetesen távol maradó képviselői között. A Terror Háza részéről védték, ahogy tudták a mundér becsületét. Nagyjából az ilyen utólagos számonkérések eseteiben szokásos érvekre hagyatkozva: hogy a nem is egészen egymilliárdot kitevő summa: a „forrás”, felhasználásakor nem volt, nem is lehetett mindenre „rálátásuk”, nem szakmunka, hanem az ifjúság mozgósítása, a történeti emlékezet ébren tartása, a generációk közötti megértés erősítése volt a cél stb…. Bizonyára az volt, rég volt. Mi sem bolygatnánk, ha napi munkánk során nem szembesülnénk olykor a projekt hozamával, nem akadnánk bele annak egy-egy bosszantó darabjába. Ilyenkor, óhatatlanul mozdul az emlékezet. Lehet, hogy a laza kerekítés, vagy a jobb hangzás végett, még a Bajnai-kormány idején, valóban egy milliárd forintról volt szó, amikor azt a Terror Házában, mint az eddigi legteljesebb „oral history”- gyűjtemény létrehozására szánt összeget bejelentették. Anno erről a TV egyszerű nézője is értesülhetett. A projekt eredményes befejezése is nyilvánosságot kapott. Nem szakmai beszámoló és tételes pénzügyi elszámolás, inkább valamiféle laudációra emlékeztető összejövetelen, Gerő András áldásával, aki méltatásában arra is kitért, hogy aki ezután közeli múltunk mikrovilágába ássa magát, annak ez a mindenki számára online is elérhető gyűjtés megkerülhetetlen lesz. Alapítványunk, minthogy a múlt mikro-világaiban ásunk, és az emlékezők között természetesen „hortobágyiak” is akadnak, megfogadta a tanácsot. Az említett audio-vizuális emlékpont olykor elérhető volt, olykor nem. Szakmai használhatóságát, „társadalmi kohéziót” vagy mit segítő jelentőségét itt nem minősítem. (A ránk eső rész nem minden tanulság nélkül való utólagos kontrollját valóságos megbízásra – természetesen nem „nagykuratóriumi” tarifák mellett – szívesen vállaljuk.) Annyit mindenesetre megjegyeznék: az „oral history” nem a világra való esetleges rácsodálkozással egyenlő, hanem az ismeretszerzés kvalitatív metodológiájába tartozó, szakismereteket feltételező módszer. Semmi baj a laikusok, középiskolások bevonásával, rendben van, hogy csak ők interjúzhatnak. Ez azonban nem mentesíti (mentesíthette volna) a program – állítólag százezreket bezsebelő - irányítóit a szakszerű és sok aprómunkával járó felkészítés feladata alól. Kontrollálhatóan ez nem történt meg, és ez – oktatási projektről lévén szó – különösen súlyos, már-már cinikus mulasztás, ami bizony a „forrás” meglehetősen laza felhasználásának gyanúját is felveti. Ennek ugyancsak utólagos – esetleg következményekkel járó kontrollja – viszont pénzügyi szakemberek bevonását igényelte volna. És igényli. Mindezt azért hozom fel, mert a Ház esete a valóságos vagy (részben?) virtuális milliárddal a szakmai megbízhatóság terén „nagyban” világít rá arra, amit mi „kicsiben” egy pár ezer forintos réztábla kicserélése végett tettünk szóvá honlapunkon (»itt) és könyvünkben („Hortobágy örökségei” 234–235. o.). Elképesztő hibákra, a legelemibb tények figyelmen kívül hagyására hívtuk a fel a t. illetékesek figyelmét, - éppen egy évvel ezelőtt. Arra például, hogy a 12 hortobágyi és nagykunsági kényszermunkatábor közül mindössze háromnak sikerült a nevét eltalálniuk, s ehhez minden korábbi helyreigazítási kísérlet dacára, mintha makacsul ragaszkodnának. Mi is ragaszkodunk, makacsul a tényekhez. A neveknél maradva, jelezzük: táborként „Ókarinkó” és „Karácsonyfok” sem létezett, bár ilyen és hasonló földrajzi nevek vannak Nagy-Hortobágyon. A korábban – így az alább látható 1934-es katonai térképen is – inkább Daru-Karinkónak nevezett Karinkó puszta és a Kadarcs-Karácsonyfoki csatorna valóságos földrajzi helyszínek Balmazújváros nyugati határában. Nem messze a múltkor szóvá tett (táborként ugyancsak nem létezett) Ferenc-majorhoz, amely a Terror Házában valami okból, mint „Ferencváros” szerepel a „hírhedt zárt táborok” sorában. Karinkó mély fekvésű füves pusztáit – a csatornából elárasztva - jórészt rizstermelésre állították át az ötvenes években. Ennek nyomai: zsilipmaradványok, gátak – l.: fotóinkat - ma is azonosíthatók a területen. A kónyai és a borsósi tábor telepeseit gyakran vezényelték ki Karinkó és a közeli Hort rizstelepeire gátépítésre, árasztásra, rizsgyomlálásra és -aratásra. Ezzel itt be is fejezzük a hibák további javítgatását, s egyúttal jelezzük tisztelettel: ha megjegyzéseink továbbra is borsónak minősülnek a Terror Házának falán, akkor legközelebb a feliratos réztábla javított változatával jelentkezünk. Ennyire talán még futja kereteinkből.

Karinkó. Gát- és zsilipmaradványok a Karácsonyfoki csatorna mentén.
Kónya(Balmazújváros): Daru-Karinkó-Karácsonyfoki csatorna. Részlet a M. Kir. Térképészeti Int. 4966/4-b. szelvényéről, 1934. M. a.: 1:25000. Bp. Hadtörténeti Intézet és Levéltár Térképtára.