A lágerreterátokat idéző berendezési tárgy a múlt évezred végén került az össznémet érdeklődés homlokterébe, azzal összefüggésben, hogy az összetartozás ellenére az összenövés folyamata tartósan akadozott. Az idegen-fóbia csoportos megnyilvánulásai, az erőszak-orientált kilengések, a „külföldieket” ért támadások a felszabadított – egyúttal az alattvalói ellátottság biztonságából is kiszabadított – „ossik” körében és térfelén az ország- és népegyesítés után tíz évvel is négyszer-ötször sűrűbbek voltak, mint a boldogabb nyugati tájakon.
Az aggasztó jelenségek megértésére és visszaszorítására újjáéledtek a világháború utáni éveket uraló reedukációs technikák és magyarázatok. Ezek körében 1999-ben hirtelen felkapott lett Christian Pfeiffer, hannoveri kriminológus és politikus – korábbi keletnémet kutatásokra hagyatkozó – ügyesen mediatizált és tézis szintre (Töpfchenthese) emelt koncepciója. Pfeiffer szerint az okok keresése során a pszichoszexuális személyiségfejlődés anális fázisáig, s abban a kollektív késztetésre szorító bilipadig kell visszamennünk, amelynek meghatározó szerepe volt/van az egyéni kreativitás és individuális kiteljesedés akadályozásában. Valahol itt: a kényszer-biliztetésben kell keresnünk az alárendelődésre-erőszakkosságra hajló autoriter személyiségtípus újjáéledésének gyökereit.  
Pfeiffer tézisét sokan – laikusok és szakemberek egyaránt – vitatták, kommentálták. A bilivita (Töpfchendebatte) elég sokáig kitüntetett téma volt. Aztán – a bölcsődékben helyenként változatlanul használt bilipaddal együtt – a vita is helyére került. Mint egyik vitatott témakör az „endékás” szocializáció sok és sokféleképpen magyarázható jellegzetessége sorában.