egymás karjába dűlnek pihenni - indítja Hortobágy jeles írója, Abonyi Lajos egyik kisregényét - még maga a sír sem csendesebb.” (Halál Panni, 1878.) A táj jócskán megváltozott Abonyi pusztaképei - különösen életképei - óta, de a pusztai alkonyat és napkelte csendje még itt-ott fellelhető. Ebbe a CSENDBE, ha félünk is tőle - s benne járva, talán magunktól is - érdemes néha belegyalogolni, és a pusztát behálózó aszfalt utakról letérve, figyelni az egymásba hajlás mozzanataira: ahogy az éj és puszta egymás karjába dőlnek pihenni.