Szeged felső és alsó városrészei közé ékelődött, magasabb fekvésű magvát a Nagy Árvíz megkímélte. A régi belváros felszámolódása az amerikai tempóban beindult építkezésekkel kezdődött. A dóm és dómtér létrehozása felgyorsította a modernizálódást. Az Oskola, Szegfű, Szív, Ipar és Révay utcák, a földszintes házak, sikátorok, a halpiac, a vendéglők, műhelyek, bormérések, kereskedések kisvilága: az a szerb-német-magyar-zsidó polgárvilág, amelyet Fári Irén és Simoncsics János Palánkról írt könyve (F. I-S. J.: Palánk – Szeged belvárosa egykor, 2013) képben és írásban megörökített, – nos, ez a világ a múlt század harmincas éveire jórészt eltűnt. Néhány jelleges elemében ugyanakkor meg is maradt, összecsiszolódva a város emblematikus arculatát meghatározó dómmal és környékével. A Palánk még félszázaddal ezelőtt – szegedi egyetemi éveim alatt is – itt-ott megvolt. Az Oskola utca, Roosevelt-térre nyíló végén a „régi halászcsárdával” például, még hasonlított egykori önmagához. De – ha jól emlékszem – az utcától kijjebb, a Tisza-part felé eső részeken is voltak a régi belvárost idéző maradványok. Aztán a kockaházas városrekonstrukció kora jött el. A bulldózer ideje, mintaadó következetességgel és kitüntetésre érdemesen. A szerb templom közelében felhúzott egyik épület lábazatára helyezett márványtábla szövege szerint a Magyar Urbanisztikai Társaság „…a város tanácsának és társadalmának a gyors ütemű fejlődést követő és kiemelkedő eredményű, harmonikus városfejlesztéséért” 1979-ben Hild János emlékérmet adományozott. A kissé körülményes fogalmazástól eltekintve, rendben is van/volt ez így: a mindenkori érmek – nevezzék azokat Hildről vagy másról – a korszakban mérvadó irány, stílus, teljesítmény elismerésére valók. |
