Május – Pthrügy, Tügy, Prügy –

többféleképpen mondták-írták a hegyaljai község nevét, többféleképpen említi Móricz Zsigmond is élete regényében. „Ma három hónapja, egyetlen pihenő napom, sem éjszakám nem volt. Egyetlen izzásban égett az agyam: talán soha ennyire nem fűtött a tűz. Újraéltem egész életemet…. Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt”- írta könyve végén 1939-ben.
Prügy: a család vesszőfutásának helyszíne, az „irigység” és „fösvénység” falva ránehezedett az író életére. Feldolgozhatatlan súllyal. Móricz regényében több helyen próbálkozik a megbékéléssel. Talán az iskola, a tanító, a gyerekek közössége… Egy jó emlék:
„- Nézze – mondtam Jankámnak (első feleségének: Holics Jankának, akivel évtizedek múltán  visszatért a faluba) ez az a híres iskola… és ennek még az ősét is ismertem. A régi iskola oly alacsony volt és nádfedeles. Jól emlékszem, hogy itt tanultam, hogy az iskolából hogy lehet édes örömet húzni: valósággal kihúztuk az örömet, mert a tető korhadt, megfeketült nádjai között voltak nádmézes szálak. Vadméh beköltözött a nád üregébe s mikor megrakta mézzel, bekötötte. Azóta sohase láttam ilyen nádat; de jó volna még egyszer örülni, ha találok. A nádat szétbontottuk s annak a legalsó percében édes és porhanyó viasz volt s benne egy kukac. De azt a kukacot, a méhfiat senki sem utálta, sokan még meg is ették, mint májusban a cserebogarat.
…Az új tanító úr kedvéért azonnal új iskolát építettek. Ez nagy magas épület volt, merev falai voltak s a tornácán már hiányoztak a kedves kutyakaparta gödrök. Egy őszies vagy tavaszias estén ott táncoltunk, az egész gyereksereg az udvaron. Sárga homok volt oda hordva és keményre le kellett döngölni s ezt a mi talpacskáink végezték. Én cipőben ugráltam, de a gyerekek túlnyomó része mezítláb. Én is, ahogy nyílt a tavasz, lerúgtam a cipőt, mihelyt az iskolába értem s a többi közt mezítláb jártam. Azt a cipőrabságban szenvedő emberek el sem tudják képzelni, milyen jó mezítláb járni.  
Aztán a rokonok látogatása következett, és akkor feltolult a „tügyi múlt” feldolgozhatatlan valósága:
„Egyszerre ott állok, remegve, dideregve, mint a hecc heccben űzött kiskutya az út közepén: ott állok Pthrügy utcáján, félhosszú, suta kis nadrágomban, soványan és megfélemlítve és köröskörül zúg az egész faluból a gúnynév. Amit édesapámra ragasztottak.

– Cic móric…

Ez a szó egy egész életre összetörte önérzetemet. Még ma is csak az vagyok: soha kigyógyulni ebből nem lehet. Hatvan éves koromig, ma vagyok először oly bátor, egy egész népfajnak, idegennek, ellenségnek, s nekem barátomnak ma hozzák meg végítéletét ezen az alapon, ahogy édesapámat s vele engem is, az ártatlant és ártalmatlant s egész családunkat, gyerekeket és vérrokonokat örökre lehetetlenné tettek a faluban. ’Cic Móric’ s el kellett szánni magunkat a halálra, az erkölcsi halálra, a kiközösítésre, a számkivetésre: ezért kellett elbújdosni a faluból, ki kellett vándorolni, hogy ne halljuk többet a kórust, öregek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok röhögve, vijjogva, ugatva kurjongattak fel, ha egyet megláttak közülünk: ’Cic Móric’.
Mint a zsidók a mozdulatlan nemzetek kellős közepén, hiába bújtak már be a legszebb házakba, a legjobb életbe, a legbiztosítottabb jogi és alkotmányos formákba: megmozdul a tömeg és egy pillanat alatt visszadühödik farkassá s széttépi a közéjük keveredett rókát. Más a szőre, más a bőre, más a hangja, más a minden megnyilatkozása. S a tömeg boldog, hogy rájött az igazságra: arra, hogy ez egy másfajta állat, s ha más, akkor szabad széttépni…”