kerek évfordulós emlékére kidekorált pesti utcákat: az igazolványképekből, rabfotókból kiszínezett posztereken „akcióba” helyezett hősöket, a fenyegetően közelgő tankok és a romba döntött város előterében. A „pesti srác,” ikonikus alakját, akinek személyazonossága körül mostanság a füle recéire is kitérő szakmai és közéleti viták dúlnak. Vajon kit: az ötvenhatossága révén élő legendaként ismert színészt vagy az ötvenhatos megörökítésével mit sem törődő, másfél évtizede elhunyt teherautósofőrt tisztelhetjük-e a géppuskás kiskamaszban? Talán mindegy is. Személyének azonossága mindeddig nem bizonyult vitákat gerjesztő szakkérdésnek. Lehetett ő a megtorlás poklát megjárt élő tanú Dózsa László ötvenhatos emlékeiben, lehetett célzatosan elővett, kétes múltú suhanc Szabó László ötvenhat lejáratását szolgáló riportfilmjében. Lehetett, lehetne más is. Most az újabb kerek évfordulón – az újra esedékes botrányok idején – Photoshoppal felturbózott óriásplakát lett belőle. Az állami költségvetésből kibélelt ötvenhatos emlékbizottság tette a dolgát: a Házon belül honos emlékezetpolitikát kivitte az utcára. Márpedig politikát utcára kivinni… – nem veszélytelen dolog. De hát a Ház nagyasszonya nem először fut bele szakmai közösségek pofonjaiba. Időközben ütésállóvá érett: a plakátbotrány adok-kapok meneteit is – pár héttel a dalnokverseny körüli cirkusz után – egészen jól bírta.
            Miért ne lehetne a némi kreativitással poszterképessé tett Pongrácz Gergely kezébe pisztolyt, Szabó bácsiéba kalasnyikovot adni? Ha pisztolyos kép nem került is elő, mindketten fegyverrel harcoltak. Végül is, Pierre Nora sokat hivatkozott megállapítása szerint a történelem, mint a már nem létező rekonstrukciója, szükségképpen tökéletlen és problematikus rekonstruálás. A kutató tudja ezt, miközben az elmúlt eseményekről, eseménysorokról, helyszínekről és aktorokról fennmaradt írásos, képi és verbális relikviákat gyűjti és rendezgeti, azok értelmezhetősége vagy legalábbis elbeszélhetősége reményében. A relikviából látványt kreáló emlékezetpolitikai megbízott is tudja ezt, vagy ha nem tudja is, teszi. A re-konstruálás során az előbbit a múlt valóságához közelítés foglalkoztatja, az utóbbi a múlt valóságától távolodásban (és távolításban) érdekelt az elvárt hatás elérésének reményében. Vannak relikviák – a fénykép és a név mindenképpen ezek közé tartozik – amelyek esetében a megismerési igaz(ság) sine qua non-ja: a dolog/lét és a rá vonatkozó értelem/szellem (adecvatio rei et intellectus) tisztán és közvetlenül mutatja meg magát. Önmagában és önmagáért hiteles és hatásos. Rekonstrukciós használatba vétele során a kreatív változtatás („rádolgozás”) a hitelességet nyilvánvalóan aláássa, de az elvárt hatást is leronthatja. Vagy mégsem? El lehet tűnődni ezen, ha a plakátbotrány Sponga Juliannát megjelenítő plakátját és Russel Melcher nemzetközileg ismert korabeli fényképét összevetjük.